Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1886 (29. évfolyam, 1-52. szám)
1886-04-18 / 16. szám
491 Hogy az a 60—100 forintos kápláni fizetés, a mai társadalmi viszonyok és körülmények közt valami brilliáns állapot volna, azt kereken tagadom ; mert ha látjuk azt, hogy egy, ugy a hogy érettségi vizsgát tett fiatal ember a vasútnál alig egy év alatt 600 forint fizetésben és lakásban részesül, a mely bizonyos évek multával mindig emelkedik; ha figyelembe veszsziik, hogy az illető azonnal vagy legalább néhány év múlva nyugdíjképes lesz, míg mi, kik életünk javát — vagy annak egy jó részét 80—100 frt évi fizetés mellett — káplánságban töltjük el, a nélkül hogy a jövőre biztosan számithatnánk, vagy ha elnyomorodunk, vagy bármi baleset ér bennünket, hát a segély és gyámolitás reménye sem kecsegtet: akkor mondom nincs miért örvendezni sem annak a 100 frt kápláni fizetésnek, mely nagyobb városokban még tisztességes ruhára sem elég, sem pedig a nyugdíjintézet felállításának', mert hát rólunk csak az esetben gondoskodik, ha választott papokká leszünk. Sok káplánnal találkoztam már, de olyannal még eddig nem, a ki oly nem tisztességes emberhez illőleg nyilatkozott volna állapota fölött, a mint azt N. I. állítja, és legyen meggyőződve, hogy sem én, sem a kikkel találkoztam, soha sem hánytuk fel, hogy mi keressük a papi család panaszos kenyerét. Szolgáltam én szélütött öreg ember mellett, eladó leányai is voltak, de a papnak halálát nem vártam, mint azt képzelni méltóztatik, mert tudtam azt, hogy az édes apa sírba dőltével az árván maradt családra csak nyomorúság vár, aztán ugyanott adminisztrátor is voltam kápláni fizetéssel, még a tetejére egy hónapot ingyen szolgáltam, békességben éltem a szegény papi családdal, bizony sokszor inség és nyomor között; de eszem ágaban sem volt, hogy akár a fele conventiót, akár az egy havi káp'áni gázsít kértem volna, azért senki tőlem panaszt nem hallott. Es legyen meggyőződve, hogy a mai káplánok nagy többsége igy érez és gondolkozik. Tehát ezekben is van türelem, szerénység és méltánylás az öreg papok iránt. A mostani fiatal káplánok között nem hiszem, hogy akadjon egy is, a ki szélütött öreg principálisát egy nagy szájú kortes férjhez menendő leánya mosolyáért kidobatni óhajtaná. Egy ilyen eljárást a mai nemzedék műveltségével sehogy sem tudok összeegyeztetni, mert én azt tisztességesebbnek ismerem. És hála Istennek elmúlt az az idő, midőn a theologusok az ő fejük és atyjok a püspök ellen nyíltan korteskedtek. Tehát kár azokat a káplánokat oly csúfondárosan állítani a világ elé, mert azok ép olyan szolgatársai N. I. urnák, mint a többi lelkészek, s azok épen ugy végzik a rájok eső dolgot, mint N. I. ur. E bevezetés után — melylyel tartoztam magamnak és káplán társaimnak — áttérek a nyugdíjintézetre Sajnálom, hogy a javaslatot nem olvashattam ; részleteit is csak annyiban ismerem, a mennyiben az e lapok hasábjain tárgyalva lett, tehát azokhoz nem is szólok, majd megvitatják azok, a kiket az illet; hanem annyit észrevettem, hogy abban a káplánokról szó sincs, pedig véleményem szerint, azok is a nekik adott talentumok mértéke szerint, csak olyan munkásai az Úr szőllőjének, mint az ekklézsiális papok, azzal a különbséggel, hogy azoknak 40—60—100 frt fizetésök van ; mind a mellett is talán nem ártana, ha a káplánokról is megemlékeznék a többi közt egy szerény §, a mi okkal-móddal létesülhetne is. De mintha látnám N. I. urat igy szóllani »minek neked káplán a nyugdíj ? neked sem özvegyed, se fiad, se lányod.« Hát az igaz: hogy ha a káplán meghalt, se nyugdíjra se domesticára nincs szüksége, de ha él és elvénül vagy elnyomoi odik ? akkor már van szüksége a nyugdíjra, és éppen ez az indok vezérelt arra, hogy véleményemet elmondjam, ösztönöztetve a mit láttam, a mi elszomorított és gondolkozóba ejtett. A tolnai tractusban káplán lévén, egy alkalommal Baranya egy részén látogatást tettem, ott találkoztam egy öreg káplán társammal, a kinek fejét az idő már rég behintette havával, öregebbnek látszott a principálisánál. Már akkor, ha jól emlékszem, állítása szerint a 30-ik helyen volt. Ez öreg csontot látva — »kinek egy csepp kedve sem volt« — felsóhajtottam »Istenem ez még mindig káplán, olyan mint én, és ez még mindig reményi 1 s ki tudja nem jutok- e én is olyan állapotra, kit a reménység épen ugy lelkesít ,mint őtet.« »Ez az ember megérdemelné már csak azért is a nyugdijat, hogy 26 évig káp'án volt 1 (víg kedvű). Váljon lesz-e oly idő, midőn az ilyenek öreg napjaikra nyugdíjban részesülnek !« Ennek már öt éve, és ez az ember még most is él, még mindig káplán, és ilyen nem csak egy van, hanem több is 1 Igen 30 esztendei káplánság, nem bolondság ! Annyi türelem, a bizonytalan jövő és meghiúsult remény után csoda-e ha megőszült az az ember, ugyan cseréljen vele állapotot N. I. ur 1? Ily vénségben hol találjon vigasztalást az, a kinek féllába már a koporsóban van ? A kinek a jó Istenen kivül senkije e nagy világon, és a rajta valón kivül semmije e széles földön ? Hol van az a gyülekezet, mely őket megválaszsza, hol csendes révpartot érnének ? Majd elérkezik a teljes öregség ideje, midőn a káplán zsémbesebb lesz a principálisnál, midőn szolgálni képtelen lesz; hol a segély, hol a menedék-hely, a hol életök késő vénségét nyugodtan élhetik le ? pedig az ő erejök is a munkában a Krisztus igája alatt fogyott el. . . Ezt a menedék-helyet sem a célbavett gyámintézetben, sem a domesticában nem találják fel. És a mi azokkal megtörtént, megtörténhetik velem és másokkal is. .. Pályázunk, pályázunk, addig pályázunk, mig egyszer kivül maradunk. Ha a praeparandiaból kilépett tanitó igényt tart a nyugdíjra, sőt még a segédtanitóskodás ideje is beszámittatik a nyugdíj élvezetre és a ki már mint segédtanító a legmagasabb kápláni fizetést kapja ; vájjon nem épen oly joggal tarthat-e az a káplán igényt a nyugdíjra, a ki még is csak többet tanult, küzdött és szenvedett, csak addig is mig káplán lehetett, ugy hiszem hogy épen olyan joggal. De erre ismét azt mondja N. I. ur, hogy minek már az a kápláni okoskodás? Hát a domestica mire való ?. .. Hát tisztelem én azt a domesticát, mely nyomorúságom napjaira azzal vigasztal, hogy abból ugyan »allandó segélyt senki, de káplán meg egy cseppet sem kap.« Ilyen és ehhez hasonló gondolatok érlelték meg bennem azon eszmét, hogy most, midőn az országos papi nyugdíjintézet az egyházmegyék tárgyalása alá kerül, igénytelen szavamat a megcsúfolt káplánok érdekében felemeljem, azon reményben, hogy talán nem leszek kiáltó szó a pusztában 1 És most elmondom, hogy miképen vélem én megoldhatónak a káplánok nyugdíj-képességét. A tervezett nyugdíjintézet alapját, a lelkészkedő papság által jövedelem-arányában évenként fizetendő járulék fogja képezni, nagyon természetes, hogy ha a káplánok is tagjai lesznek az intézetnek, azok bizonyos aránynyal tartoznak járulni; de miután egyenlő arányú járulékot a káplánok fizetéséből elvonni nem lehet, azt hiszem, hogy az lenne a legigazságosabb, ha az ő reájuk eső járulékot az egyházak osztályzati arányban fizetnék