Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1886 (29. évfolyam, 1-52. szám)
1886-04-18 / 16. szám
4-77 PROTESTÁNS EGYHÁZI ÉS ISKOLAI LAP. 478 Rómának* nevezett Debrecenben történt, a hol a nagyérdemű ref. püspök vezeti testületileg a reí. lelkészi kart, és az egész egyháztanácsot, egy köztiszteletben állott katholikus lelkész ravatalához ? Vagy megemlítsem még azt is, hogy szeretett püspökünket az al-Duna vidékein tett egyházlátogatása alkalmával, a görög-katholikus és görögkeleti egyházak világi és egyházi jeles íérfiai a legszivélyesebben fogadták, és őt, nehéz feladatának teljesítésében gyámolitották ? A vallástürelemnek ezen szép példái azt bizonyítják, hogy e hazában a vallásfelekezetek közötti békés egyetértés, a türelmesség közérzületén alapszik, a mi a hazánkbeli összes felekezetek érdeme, a hazának pedig dicsősége. A magyar állam érdekeit mozdítjuk elő az által is, ha gyermekeinket jő magyar állampolgárokká neveljük. Elszomorító jelenség az sok családnál, hogy a gyermeknevelés alapjában van elhibázva. Nem veszik figyelembe a szülők azon természeti igazságot, hogy a gyermekben még több az állati ösztön, mint az emberi értelem, s a mig természetesnek tartják a dacos állatot megfenyíteni, a makacs és engedetlen gyermeket, ennek kívánságai és szeszélyei kielégítésével csillapítják le. Igy fejlődik ki azután a gyermekben azon fékezhetlen akarat, hogy neki minden vágyai és kívánságai, sőt szeszélyei is teljesítessenek. És mivel e vágyak és igények, a testi fejlődéssel együtt évrőlévre növekednek, a felnőtt ifjúban pedig már oly magas fokot érnek el, hogy azokat többé a szülék nem képesek kielégíteni, a gyakorlati élet pedig ily jogosulatlan vágyakat és igényeket rendszerint visszautasít; e miatt be lesz fejezve az ily nevelés, s legtöbbnyire az öngyilkossággal. Méltó tárgyát képezné az alapos tanulmányozásnak, azon kérdés is, vájjon a jelenlegi iskolai nevelés, mely a gyermeknek és ifjúnak minél több ismeretekkel való túltömésére irányul, a testi fejlődésre való tekintetek nélkül, valóban célszerű-e? s nem lenne-e jobb, a hajdani iskolai nevelésből átvenni a kevesebb tanitást, tekintettel a későbbi önképzésre és a testi fejlődésre; átvenni továbbá a túlságos engedékenység és jóságos elnézés helyett, az igazságos szigort, s inkább a jellem kiképezésére és az önálló gondolkozás gyakorlására fektetni a súlyt ? Ezeket én, az eredmények után Ítélve, nagyon meggondolandónak tartom. Szerintem, gyermekeinkből csak ugy nevelhetünk jó magyar állampolgárokat, ha őket zsenge koruktól kezdve Isten félelmére, szülék iránti tiszteletre, a törvény és felebbvalók iránti engedelmességre oktatjuk, továbbá, ha megtanítjuk őket a nélkülözni tudásra, indulataiknak és vágyaiknak mérséklésére, munkásságra, hazaszeretetre és a takarékosságra. Hogy eként képesek legyenek megküzdeni az élet nehéz gondjaival és terheivel, a roszra való csábitásnak pedig ellentállhassanak. Nagytiszteletű közgyűlés! Nekünk mint evangéliomí egyházaknak feladatunk a valláserkölcsnek javítása és emelése, feladatunk a vallásnak, míveltségnek, hazaszeretetnek a nép legalsóbb fokáig való terjesztése, feladatunk a felebaráti szeretetnek gyakorlása, a felekezetek közötti békés egyetértésnek előmozditása. És ha ezen működésünket a kormánynak és a társadalomnak hasoncélú törekvésével összhangzásba is hozzuk: akkor evangéliomi kötelességeink teljesítésével a magyar állam fejlesztéséhez és megerősítéséhez is hozzájárultunk, és belsőleg megerősítettük az államot, hogy az képes legyen e haza határai közt lakó, minden ajkú és vallású állampolgárait ellenségeink ellen megvédelmezni. És most fogadja a nagytiszteletű közgyűlés legmelegebb hálámat és köszönetemet nagybecsű bizalmáért. Fogadja kegyesen a stoláris gyámpénztár számára tett és itt átadott iooo forint alapítványomat, és támogasson engemet további bizalmával és bölcsességével hivatalos működéseimben ! Az országos nyugdíjintézet. — Válaszul Nagy Ignác urnák, — Nagy Ignác kölkedi lelkész ur, e becses lapok i-ső számában, az országos nyugdíjintézet tárgyában egy »túlerős« cikket eresztett meg, kiszínezvén azt a káplánokra vonatkozó csúfondáros megjegyzéssel, a nagytiszteletű szerkesztő ur pedig e cikket azon észrevétellel zárta be, miszerint »célunk az, hogy ezen nagyfontosságú javaslatok lehetőleg jól megvitassanak és minden oldalról megvilágíttassanak.« Szándékom volt az említett cikkre megjelenése után azonnal válaszolni; azonban gondoltam, hogy talán majd egy illetékesebb és ügyeseob tollú ember szót fog emelni, különösen ezeknek a > vígkedvű* káplánoknak érdekében ; de hát azt hiában vártam ; s miután látom, hogy ezeknek érdekében senki sem mozog — ne hogy az időből kimaradjak — azért elmondom én is a magam véleményét. De mielőtt tulajdonképeni tárgyamról elmélkedném előbb Nagy Ignác urnák a káplánokat érintő nem épen hízelgő cikkére nagyt. szerk. ur szives engedelmével egy pár megjegyzést óhajtok tenni. Hát én megvallom, hogy nem látom olyan derült színben a káplánok sorsát, mint a minőnek azt N. I. ur lefestette; sem azt nem értem, hogy miért örvendezzünk oly szerfelett a célbavett országos nyugdíjintézet felállítása alkalmából, holott az mi rólunk jókedvű káplánokról sem nem gondoskodik, de még emlitést sem tesz ? Mert hiszen a mi sorsunk, a mi helyzetünk ezután is csak olyan lesz, a minő eddig volt, t. i. tűrünk, reménylünk és várunk míg »nyílás * lesz, a mint N. I. ur is várt annak idején, ezelőtt 10—15 évvel.