Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1886 (29. évfolyam, 1-52. szám)

1886-04-11 / 15. szám

4-77 PROTESTÁNS EGYHÁZI ÉS ISKOLAI LAP. 478 egy másik latin nyelvűvel (»ad caesar. Mai. D. M. L. responsum«) együtt nagy egyedüliségben a hagyományos három mondatból álló szöveget adja: már csak azért sem érdemel semmi hitelt, mert a benne hemzsegő temérdek sajtó- és tárgyi hibáiból nyilván látszik, hogy szerzője szem és fültanu egyáltalában nem vo't. Azoknak végül, kik Luther asztalbeszédei alapján ragaszkodnának a hagyományos szöveghez, csak azt a két körülményt említjük meg hogy Waltz meggyőzőleg kimutatta (Forschungen VIII.), miszerint Luther saját előadásai sem mindig birnak teljes hitelességgel; továbbá hogy a Tischredenek kétféle (Aurifaber és Lauterbach) kiadása között igen sok ponton lényeges különbség van. (Brieger Zeitschrift II.) Határozottan és teljes bizonyossággal allithatjuk tehát, hogy Luther csak annyit mondott világhírű wormsi beszéde végén, amennyit a jelenvoltak egyezőleg megemlítenek, t. i. »Gott helfe mir, Amen.« Révész Kálmán. A római és protestáns külmisszió történetéből. Jelige: »Was an uns böse ist, das nutzen sie auf, des andern guten schweigen sie.« Luther, Tischreden IV. 154. A protestántismus s a római katholicismus közti ellentét napjainkban rendkivül nagyobbodott, még pedig nem talán antikatholikus érzelmeinknek élesítése, hanem inkább a katholicismusnak szövetkezetes evangyéliom elleni fejlődése által. A restaurált pápaság felcserélte az egyház régi püspöki szervezetét az állandó hierarchiával, s szentesítette a pápakirályságról, csalhatatlanságról s egyetemes püspökségről szóló jezsuita dogmákat. Az egyházi életben a keresztyén bensőség helyére a mágikus ceremonialismus lépett, s a világuralmi egyház semmit sem követ el annak megszüntetésére. Helyesen emeli ki egyik jeles tanárom, hogy a mi protestáns egyházi köreink nem ismerik a modern katholicismus lényegét, s figyelmeztet arra, hogy ha nem sikerül a reformátiónak eszményi örökségét életünkben a testvéri közösség tekintetében megvalósítani, az evangéliomí hitvallást újból a személyes lelkiismeret dolgává tenni, mint a 16. században, az egyetemes papság elvét az önálló és öntevékeny gyülekezetben megvalósítani, az evangéliomí hitet az igazi culturával öszhangzásba hozni, s felismerni azon közös veszélyt, mely mindkettőt, a romanismus részéről fenyegeti, akkor evangéliomí hitvallásunknak nagyszerűsége mellett is erős és szomorú küzdelmeknek nézünk elébe! Janssen, az ismeretes objektív történész legújabb történelme, melynek több rendbeli kiadásait némely evangéliomí egyházi körök is csudálkozással olvassák, emiitett művében az ujabbkori misszióra is kiterjeszti figyelmét, s az atheistikus irányú sajtóval karöltve, nem győzi eléggé kiemelni, hogy az evangéliomí egyház egész működése a pogány világban nem egyébb, mint a tapintatlanságnak és félszegségnek vegyüléke, mely nem érdemli meg a reá fordított nagy költséget. Ilyen tudatos és ellenséges indulatról tanúskodó el ferdítésekkel szemben kétszeres nyereségnek mondható a protestáns missziói irodalomra nézve Warneck legújabb műve, mely az igazságnak teljes fegyverzetével felszerelve, élesen megvilágítja Janssen állításait, s a melyről hiszszük, hogy valamivel több szerénységet, elővigyázatot és igazságszeretetet eszközlend a római táborban, és reméljük, hogy a római egyház meggyőződést szerez abból arra nézve, hogy a 9-ik parancsolat*) tekintetbe vétele az evangéliomí egyházzal szemben is szükséges. Dr. Beyschlag »Deutsch-Evang. Blátter« című lapja legközelebb Förster hallei superintendens tollából alaposan tárgyalja Warneck művét,1

) mely érdemes aira, hogy magyar protest. közönségünk is ismerje, mivel tisztán beenged pillantanunk az ujabb római és protest. külmisszió történetébe. »Adná Isten, hogy békében élhetnénk innen és túlnan, s elhagyhatnók a kölcsönös támadást. Azonban Róma nem szűnik meg provokálni. Megtért-e Róma? Ugy látszik, mi a protestáns táborban eleget, sőt többet hallgattunk, mint a mennyit a békeszeretet érdeke megkíván. S mi lett az eredmény ? Tán a békének előmozdítása a két felekezet között, vagy legalább a mi türelmünknek elismerése ? Korántsem. A római túlkapások, visszaélések, elferditesek, lelkiismereti kényszer s támadások napról-napra szaporodnak. Ez ellen irányul a mi küzdelmünk, s ebben a konservativ érdekeknek semmiféle állítólagos solidaritása nem ingathatja meg álláspontunkat.« Ezen tételek mutatják azon szellemi irányt, melyben a mű íratott, s a melyből a »Deutsch-Evang. Blátter« után a fontosabb szakaszokat kiemeljük, annak behatóbb tanulmányozására való serkentés céljából. Az ismertetés megkönnyítése céljából mindenekelőtt azon szándékos ferdítésekre utalunk, melyeknek az evangéliomí misszió a kathol. Íróknál ki van téve, továbbá a tudatlansággal vegyes azon takargatasokra, melyekkel elleneink a római missziót elfedik,s végül azon történeti igazításokra, melyek e lelkiismeretes történészre nézve Vyen feldolgozás mellett szükségessé válnak. Maga a pápa rosz példával járt elő s szentesitette ama támadásokat, a midőn 1880. december 3-iki encyclikájában a kath. külmisszió támogatását sürgetvén, a tévedéseknek terjesztőiről s oly férfiakról, kik ugy lépnek föl, mintha Krisztus apostolai volnának, kik emberi segédeszközökkel gazdagon felszerelve, számos akadályokat gördítenek a kath. papok kiilmissziói működésének útjába, ekképen nyilatkozik : »bizton reméljük, hogy azok, a kik dicsekedhetnek a katholikus névvel, nem fogják engedni a római misszionáriusok törekvéseit és fáradozásait azok altal meghiusittatni, kik a sötétség fejedelmének uralmát terjeszteni igyekeznek.« Tehát mi evangéliomí misszionáriusok a Mammon szolgái vagyunk ! jegyzi meg helyesen Förster. De különösen telve van ellenséges érzelmű adatokkal Marchall az angol konvertita »A keresztyén missziók« című s egészen a Janssen-féle történetírás mintájára készült műve, melyet ez okból Janssen is, mint »klasszikus<l művet idéz. A kath. és római misszionáriusok közt párhuzamot vonva, Marchall következőket mond: »Egyik része mintaképe a szentségnek, értelmességnek és hősiességnek, másik része az erkölcstelenségnek, ugy hogy még a pogányokban is kétség támadt az iránt, van-e egyáltalában vallásuk. Dacára a közös természetnek és származásnak, némelyek apostolokká és vértanukká lettek, mások semmi egyebek, mint touristák és kereskedők. Ha ezen férfiaknak művét szemmel akarnók tartani, el kellene hagynunk a szent gondo'atok és tiszta kivánatok paradicsomát és leszállanunk a hiúságnak, kapzsiságnak és szeszélynek nyomorult regióiba. A protestántismus a pogányságnak utolsó ostora; a protestáns misszionáriusok a pogányokat csak atheistákká tehetik, a mint azt ők magok is bevalják. *) Mi 9-ikre igazítottuk ki a kézirat 8-ik parancsolatát, miután olvasóinknak egy nagy része nem a 8, de a 9-ik parancsolat címe alatt ismeri ezen isteni tilalmat: »Ne tégy hamis tanúbizonyságot.t x) Prot. Beleuchtung der rüm. Angriffe auf die evang. Heidenmission. 1884—85.