Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1886 (29. évfolyam, 1-52. szám)

1886-01-03 / 1. szám

23 21 professort, kinek kimagasló alakja, mint egy óriás világítótorony, löveli a helyes belátás, az értelmes hit és hivő értelem jótékony világát a theol. tudományok tengerének végtelenjére. De nem akarok az ő nagyságának, az ő kimagasló személyiségének leírásába bocsátkozni, erre erőm sem volna, de meg felesleges munkát is végeznék, mert hisz azoknak, kiket az ezen sorok fölé helyezett nagy név igazán érdekel, bizonyára élénk emlékezetében van még az, a mi életére vonatkozólag e lapok hasábjain *) közzététetett volt. Én egyedüli feladatomul azt tűztem ki, hogy hű fordításban bemutassam e lapok olvasóinak Scholtennek autobiographiáját, azt a beszédet, melyet ezelőtt 20 évvel 1865. szeptember 26-án, 25 éves theol. tanári jubileuma alkalmával tartott s mely az ő fejlődésének leghűbb tűköre. Hivebb még annál i<=, mely ilyenül az emlitett számban kijelöltetett, t. i. az 1881. jun. 14-én tanári székéről való lelépésekor tartott búcsúbeszédénél. Mert mig ez az utóbbi csak a resultatumokat közli, amaz felmutatja egyszersmind az utat is, melyen haladva az illető resultatumhoz jutott Scholten. Az általam fordításban bemutatandó jubiláris beszéd nem jött kereskedelmi forgalomba, csak meghatározott számú példányban nyomatván ki, szerző csak legközvetlenebb barátai és legkedveltebb tanítványai között osztá szét. Az a példány, melynek a'apján a hazai közönség számára én a magyar fordítást készítettem, a leideni egyetem kitűnő professora, a legnagyobb élő theologus Kuenen Ábrahám által bocsáttatott rendelkezésemre, ugyan ő megküldvén számomra az 1881-iki »búcsúbeszédet* és a Scholten életére, végső napjaira, eltemettetésére vonatkozó hollandi hírlapi cikkeket is. Ez utóbbiak reprodukálása azonban már idejét multa. Mindazonáltal nem állhatom meg, hogy a sok közlemény közül egyet, prof. Kuennennek Scholten sírjánál tartott búcsúbeszédet egész terjedelmében be ne mutassam. Hisz Scholten és Kuenen nevét alig lehet egymás nélkül kiejteni. Bár köztük életkorra nézve meglehetős különbség van, de ho«z-S7.u időn át mint ugyanazon egyetemnek fénylő csillagai, együtt vezérkedtek a felvilágosodott theologusok ragyogó seregének élén, köztük a legbensőbb, legmelegebb baratság volt, melyet soha semmi kellemetlenség meg nem zavart. Lehet-e máskép gondolni is, minthogy Kuenen mélyen megindulva állott meg hű barátjának s;

rja fölött, de még is erőt vett megindultságán és következőleg szólott: »E sirnál nincs helye a szomorú panasz hangjának, c^alc a tisztelet és hála hódolatának. Oh bizonyára, mi, tiszttársak és barátok, mi szerettük volna soká körünkben látni Scholtent. E tekintetben egy volt óhajunk hű feleségével, gyermekei és unokáival. Kimondhatatlan gyönyör volt az lelkünkre nézve, ha hallottuk őt meg nem gyöngü't lelki erővel beszélni a napi dolgokról, vagy a mit ő nagyon szeretett, a multak emlékeiről. Mély fájdalommal gondolunk arra, hogy az ő átható és élesen látó szeme örökre Záródott, hogy hű baráti kezét többé nem nyujtandja felénk. De ezeket az indulatokat elnyomja bennünk az az érzelem, hogy nem illik nekünk felettébb panaszkodnunk, bármily pótolhatatlan is veszteségünk ; hogy inkább hálát kell rebegnünk az áldásért, melyet Isten e férfiúban adott volt nekünk. Neki megengedtetett, hogy földi munkáját bevégezze; ő elérte azt a határpontot, a meddig a törvény az egyetemi tanárokat hivatalukban meg*) 22. sz. 1885. máj. 30. hagyja (70 év.), sőt azt még majdnem négy évvel túl is haladta. Elete és működése befejezve fekszik előttünk. Es minő élet! A neki adatott talentumokkal szakadatlanul uzsoráskodott a theologia szolgálatában, melyhez szive és lelke egész hevével ragaszkodott. Es ezen osztatlan törekvésen, melynek egész erejét áldozta, és a melyet ő nem mint saját érdemét akart tekinteni, hanem mint ann^c ajándékát, a kitől van ugy az akarat mint a végrehajtás, — ezen az osztatlan törekvésen a szó legteljesebb értelmében Isten áldása nyugodott. Scholtenből nagy erő hatott ki az őt környezők- és olvasókra ; nagy erővel hatottak lelkesült és lelkesítő szavai tanítványaira, kik tódultak előadásaira ; nagy erő jelentkezett irataiban, a melyek közül nem egy még ma is széles körben nagy befolyást gyakorol és őt soká, nagyon soká túl fogja é'ni. A leideni egyetem theologiai facultására évek hosszú során át rányomta hatalmas szellemének bélyegét. Németalföldön és messze azon kivül is el van ismerve neve, mint az igazság bajnokáé ; ugy ismerik őt, mint egyikét azon keveseknek, kiknek osztályrészül jut, hogy uralkodjanak tudományuk mezején és onnan vezessék koruk fejlődését. Nem mindenki által — ezt megemlítjük itt is — tartatott az ő befolyása áldásosnak. Azon sokakkal szemben, kik őt mint az észszerű keresztyénség védelmezőjét és szellemi atyjokat ünnepelték, állottak mások, kik őt veszélyesnek tartották, és lelkükben kötelességüknek ismerték, hogy ellene sikra száljanak. De ez a küzdelem is az ő nagy tehetségének, meggyőződései komolyságának, az igazság i ánti tántorithatlan szeretetének hozott hódolat volt, mert ellenfelei is mindig megjegyezték, hogy köszönettel tartoznak világos szellemének, mely a hol áthatolt, elűzte a fellegeket és világosságot teremtett a sötétségben. Ily férfiút kíséitünk most a végső nyugalom helyére. Ha az ő elhalálozása folytán egyetemünkön és a theologiai tudomány körében fájdalmas iir keletkezik, ez azért van, mert Isten nekünk ő benne egész embert ajándékozott, rendkívüli gondolkodó, rendező és előadó erőt, nem egyet a sok közül, hanem karaidért. Éppen azért képe kitörülhetlenül be van vésve leikeinkbe. Feledhetlen ránk nézve mind az ő képe, mind az, mivel neki szellemi fejlődésünkért tartozunk. Scholten élni fog közöttünk; nemcsak az ő műve, hanem ő maga is. Vigyétek magatokkal ezt a biztosítást, fiai az elhunytnak és mondjatok meg ezt a mélyen megszomorodott özvegynek és gyermekeknek, a kiket a gyászbaborult háznál hagytatok. Oh bár enyhíthetné fájda'matokat annak hallása, a mit itt a drága halottról oly igaz elismeréssel mondottunk ! Óh boldog az, kinek annyi talentum adatott és azzal ugy sáfárkodott, mint Scholten, és oly nagy szeretetet keltett, élvezett, mint ő! Ugy tetszik, mintha ő maga így s/.ólna hozzánk: Adjatok velem együtt hálát Istennek ! Igen, drága barátom, azért a mit O neked, és benned nekünk adott : Istené legyen a dicsőség 1 így szólt a nagy tudós és hű barat tudós társának sírja fölött, átadva por részeit az anyaföldnek és nevét a halhatatlanságnak!! Ezeket akartam mintegy bevezetésül előre bocsátani, s most átadom a szót Scholtennek magának, halljuk meg tőle magától theologiai fej'ődésének élénk elbeszélését. * Uraim! Nagy hálának és örömnek érzete tölti el keblemet most, midőn önöket szokott nyári pihenésünk után a tu-