Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1886 (29. évfolyam, 1-52. szám)

1886-02-28 / 9. szám

253 PROTESTÁNS EGYHÁZI ÉS ISKOLAI LAP. 265 lett tovább is gondolkoznunk s azért »mert Idvezitőnk a jövendő tervéről tudakozódó tanítványok kíváncsiságát nem elégité ki, «mi se tudakozzuk az írásokat ?« Hiszen tisztelt szolgatársam önmaga bevallja, hogy »a tudás vágya egy fáradhatatlan ösztön a haladásra, tökéletesbülésre. A mint e vágy teljesen ki lesz elégítve, a haladás megszűnt.« És önmaga is »a szabad vizsgálódás jogának alkalmazásán érvényesiti, miért szól hát ugy, hogy »nincs jogunk elitélní azt a félt, a melyik nem tudja azt, a mit mi sem tudunk.« I'v erős ellenvetésre sem alkalom, sem alapos ok nincs, mégis beszőni méltóztatott az észrevételekbe. A kérdéses tan története igazolja, hogy mindkét testvéregyházunk közös talajon állott, midőn a római tanfogalom azon sötét tételét, mely szerint Krisztus lelke az ó-szövetségi tisztítótűz helyére szállá alá, együttes erővel ostromolták. A közös alapon azonban kétféle irányelv jutott érvényre. A lutheri egyház fennt érintett tana, Luther véleményének kifejezője, melyre nézve tagadhatatlan, hogy az hosszas ingadozás eredménye. A formula concordiae-nak sikerült ezen felfogást minden egyébb vélemény kizárásával érvényre juttatni, minélfogva a két testvéregyház közt fennforgó eme symbolikus eltérésről, csakis az beszélhet, a ki a concordiae formula tekintélyét — mint Gyurátz szolgatársam is, — elismeri, ha ugyan ezt meggyőződésből cselekszi. Úgyde az általa bizonyítékul felhozott Martensent nem tekinthetjük ily orthodox lutheránusnak, mert szerinte »e tárgyra nézve mindkét confessiónak (ref. és luth.) helyesbittetni kell az irás és az ős egyház nézete szerint.« O tehát hajlik a ref. symbolika álláspontja felé, mely a fejlődés útját nyitva tartja a tanbeli tökéletesbiilésre. Más nézetnek hódolt Graul, a ki mindkét testvéregyház álláspontját, túlzó luth. orthodoxismusával, a form. conc. mint egyedül jogosult normatív um szerint kívánta volna kimérni. A ref. egyház egyszerűen szakított a római felfogással s igyekezett e tételt oly módon értelmezni, hogy az összeegyeztethető legyen a ref. keresztyén egyház egyetemes hitrendszerével ; mely okból az egész tételt a leiki félelmek, a halál szorongattatásai s a sír gyötrelmei elhordozására vonatkoztatta. A test halala által nem végeztethetett volna be a váltság munkája ; el kelle szenvednie Krisztusnak a kárhozottak halálát is, és ezért kellett leszállania Isten megfoghatatlan ítéletinek mélyeire, a fájdalmaknak és átok alatt levők küzdelmeinek poklába. Midőn Idvezitőnk a keresztfán, Istentől való elhagyatottságát érezte: egyúttal pokoli kínokat á'lott ki, s az elkárhozottak borzasztó sorsát szenvedé el. Nem kelle hát valamely helyre leszállania; pokoli kínokat szenvedhetünk már itt alant is. Ádám a földön követte el a bunt, Krisztus is ide lett utalva, a bűnért való halál elszenvedésével. A legfontosabb ref. symbolumok, mint a II. Helv. conf., a Gallicana, belgika, Scotica és anglicana egyszerűen csak vallják a descensusról való tételt, de tanbeli meghatározást nem foglalnak magukban. Csakis a genfi, heidelbergi és nagy puritán káték tárgyalnak e pont felett. Azért mondám, hogy »mindenféle elmefárasztó üdvtelen magyarázási kísérleteknek mellőzésével, Kálvin genfi kátéjára s a mi heidelbergi káténkra utalunk, melyek, kivált az utóbbinak jelesebb (commen'ált) kiadásai, — valamint a positiv ref. dogmatikának Kiisztus királyi tisztéről tárgyaló szakasza, teljesen kielégitik tudvágyunkat, eloszlatjak a bizonytalanság homályát, és erősbitik Krisztusban való hitünket.« Fő dolognak ez utóbbit tartom ; s ha az én tudvágyamat mindez kielégíti s Krisztusban való hitemet erősiti — akkor én boldognak mondhatom magamat. Azt mondja mindezekre és tekintélyes forrásainak nyilatkozataira Gyurátz szolgatársam, hogy »mindez csak egyéni vélemény s épen nem elégítheti ki teljesen tudvágyunkat.* Hiszen kérem jól tudom én, hogy az emberi elme kielégíthetetlen Moloch, s »hogy a túlvilággal foglal!.ozó kérdéseknek az emberi ész, három évezred alatt sem fedezte fel kielégítő megfejtésén azt Macaulay nélkül is tudjuk, ha a bibliából taníttattunk. De mindez egy theologu^t nem kötelezhet. Ily érvek melktt a protestantismus világosságát sohasem pillanthatta volna meg a sötétségben járó tévelygő nép 1 Az idézett három ref. káté közül, csakis az utóbbi magyarázza a descemus tételét, a két többi pedig, rendeltetéséhez képest, csakis a gyakorlati üdvhasznot emeli ki. A ref. egyház taniránya tehát a jelen esetben sem Ítélhető meg, pusztán egyoldalú forrás alapján. Olévián »Fester Grund« című művében találjuk fel a ref. tanvélemény hű előadá át, mely Kálvin és a legfőbb tantekintélyek, valamint a későbbi ref. symbolikusok és dogmatikusok egyező véleményeinek kifejezése. Idézhetem e helyen Bullingert (Compendium relig. christ. lib. 6, 6.); Bucert (Güdernek »Die Erscheinung Chr. Bern 1853* c. művében); Zanchiust, Piscatort, Witsiust, a francia egyházból Dalláust, (Sermons sur le catechisme des églises reformées I. 337.), Bucanust (Instit. theol. 239.) és még számosakat, kik mint mé'y dogmatikusok általánosan ismeretesek, kik mindnyáján egyetértenek abban, hogy a descensus a humiliatio stádiumához tartozik s a halál harcai, fajdalmai és szorongattatásai mélységébe való alászallást és azok elszenvedését jelenti. Természetesen erre azt válaszolja Gyurátz szolgatársam, hogy »erre nézve lehet hypothesiselcet felállítani s ezeknek igen szép jelentőséget adni, de tudni nem lehet.* Minő érvelés! Hiszen ilynemű felfogás és érvek mellett az összes keresztyén hittant semmisnek nyilváníthatjuk, igehirdetésünk is meddő fáradozás, mert a hit j tárgyait általában véve nem lehet tudni. Avagy ki magyarázhatná meg a keresztyén hittannak csak egy tételét is oly bizonyossággal, hogy az ellenkezni szerető elme minden kétséget kizárólag átláthassa az igazságot? Ily gondolkozásmód, átalános keresztyéni szempontból sem állhat meg, annál kevésbé alkalmazható symbolikus dolgokkal szemben, hol tudományról, szakismeretről van szó s fgy egyház elfogadott tanvéleményéről akarunk képet nyújtani. Martensen — kit előszeretettel méltóztatott idézni — inkább megérdemelné amaz ellenvetést, mert ő szerinte (171. §) »e dogma a felmagasztaltatás tanához tartozik®, míg ugyanazon 171. §. jegyzeteinek első soraiban nagyon is egyéni bölcselést használ, midőn azt mondja, hogy »Mi a Hádesbe leszállást a felmagasztaltatás tanához számítottuk (t. i. néhány sorral fenntebb). De méyis más szempontból tekintve, számitható ez a tétel a megaláztatáshoz is.« Ez ingadozás, habár szolgatársam alkalmazkodásnak is nevezheti, de a symbolika álláspontjáról hypothesisnek semmiesetre sem bélyegezhető. Ez pedig különbség. És midőn én a ref. tanvéleményre nézve a legnagyobb részben egyezőséget tapasztalok, másfelől a torgaui prédikáció és egy két tekintélyes luth. dogmatikus előadása arról győz meg, hogy a luth. tanfelfogás, e helyütt, e pontban habozó : ne méltóztassék rosz néven venni, ha minden utógondolat nélkül ama jelzőt használni és ily módon pusztán symbolikai felfogásomat jelezni bátorkodtam. A ref. egyház theologusai, ugy az általam említ-