Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1886 (29. évfolyam, 1-52. szám)

1886-02-28 / 9. szám

268 tek, mint azok, kik Kálvin álláspontját (Instit. christ. relig. II. XVI. 10—12) egyszerűen elfogadták (p. o. Urzin): a Krisztus személyére vonatkozó ref. tan alapján állanak kivétel nélkül; és a descensus dogmájának, az igazi christologia alapján való bibliai fejlődését nem hogy kárhoztatták volna, sőt inkább előmozdították. Mennyivel kevésbé tarthatom én magamat oly embernek, mint minőnek Gyurátz ur képzeletben tart, midőn észrevételeinek folyamán, bizonyosan vonatkozással, azt mondja : »olyan ember, ki az igazságot tudásunk tárgyává tegye s a vitában végérvényesen dönthessen, még nem született s alig is fog születni.« Bizonyára sem egyik, sem másik reformátort nem tartjuk csalhatatlannak, sem egyik vagy másik dogmatikust, akár mely egyházhoz tartozzanak is: de miként az evangyéliomi szabadságot mindenek számára hirdetjük és valljuk, ugy vélem, hogy azt önmagunk is gyakorolhatjuk. Es ezen állásponton azt is mondhatnók, hogy a descensusról szóló lutheri tanfelfogás, a szigorúbb exegesis tekintetéből egy pontjában sem állhat meg. Természetesen ezt nem méltóztatik sem elhinni, sem elfogadni, mivel nézete szerint »sem a szentírásban útbaigazító világos helyek nincsenek, sem máshonnét, (ugyan honnét ?) döntő bizonyítékot nem hozhatunk. * Péter első levele 3. r. 18—20-ról helyesen tetszik vélekedni, ,hogy azon versek homályosak s nem vonhatók ide. En sem vonatkoztattam azt a descensus tanára, sőt világosan ezt mondám : »Krisztusnak a pokolban való helyi tartózkodásáról egy szent irati hely sem tanit.« Ezt cáfolatul mondtam azon lutheri dogmatikusok ellenében, kik mint Graul például, azt állítják, hogy az idézett helynek természetes értelmezéséből egyszerűen kiviláglik a lutheri tanfelfogás. Ugyané helyre utal Martensen is, midőn azt tanitja (i7i.§.)> miszerint az apostoli hagyomany (r. Péter 3, 19.) és az ős egyház hitének alapeleme, hogy az Ur, mialatt teste a sírban feküvék, lélekben leszállott a halottak országába és a fogva tartott lelkeknek prédikált.* Hogy aztán ő saját egyéni bölcselése alapján más eredményre jut, az itt nem jöhet szóba Elég az, hogy hivatkozik »a homályos és csak erőltetve ide vonható* versre. A mennyiben ezen symbolicus problémával örömest méltóztatik foglalkozni : a következő helyek úgymint Mát. 12, 40. Róm. 10, 6. 7. Act. 2, 24—32, Luk. 23, 43 ; I. Pét. 3, 18—20; 4, 6. józan exegesiséhez bátorkodom utalni, a mennyiben nevezett iráshelyek eltérő felfogása alapján fejlődött ki a taneltérés, melyre nézve most már, még részletesebb e'őterjesztést feleslegesnek tartok. Midőn azonban a ref. egyház illető doctrináját, a szent írással megegyező és gyakorlati iidvhatásu, vigasztaló tannak hirdetem: elismerem azt is, hogy e felfogás a kutató elme logikáját nem elégíti ki egészen. Krisztusnak a paradeisosba lélekben történt elmenetele, nincs indokolva, s az activitas mibenléte nincs kiemelve. De a 16. század confessiói közül egy sem fejtette meg e tételt oly szabatossággal, hogy a búvárkodó emberi ész alanyi kívánalmait teljesen kielégíthetné. A doctrinális fejlődés utja tehát nyitva áll, és senki sem állithatja magáról, hogy felfedezte az igazságot. Az igazság a megváltó Krisztusban vanl A történeti reflexiókra vonatkozólag megjegyzem, miszerint Harnack ujabb nyomozásai, eddig ismeretlen adatokat hoztak napfényre és sok történelmileg értéktelen állításokat döntöttek halomra. Záradékul tartozom még egy helyreigazítással. A conf. Helv. II. ama helyét, mely a yádrjrui h öe£ia zóv TtaTQog tételét vallja, csonkán és igy önként érthetőleg hibásan méltóztatott idézni. Teljesen idézve a mondat igy lesz: In illa carne sua credimus ascendisse Dominum nostrum Jesum Christum supra omnes coelos aspectabiles in ipsum coelum supremum, sedem videlicet Dei et beatorum, ad dexteram Dei patris, quae, etsi et gloriae, majestatisquae consortium aequale signiűcet, accipitur tamen et pro loco certo »de quo in evangelio loquens Dominus dicit: Se ahiturum et suis paraturum locum.« Ha igy az egész mondatot magunk előtt látjuk: nem juthatunk olyan magyarázási eredményre, mint a minőről az észrevételező szolgatárs ur említést tett, mely szerint a helv. hitv. evang. egyház szószerint veszi az »Istennek jobbjára ülést.* Ez ellenvetésre reform, symbolikusoknál semmi alapot sem találhatni, a Helv. conf. II. sem tanitja azt ugy, mint a hogy lutheri részről taníttatni vélik. A ref. egyház tana szerint »az Isten jobbján ülés* által Krisztus felmagasztaltatásának harmadik stadiuma jeleztetik s az apostolicum e tételét az egyház ugy értelmezi, miszerint e momentum a menybemenetel végcélja és T>jelenti azt, hogy Kiüztus azért ment fel az égbe, miszerint bebizonyítsa, hogy ö az anyaszentegyház feje, a ki által igazgat az atya mindeneket.« Tehát tulajdonképen e tétel annyit jelent, hogy Krisztus ama személy, a ki által az atya mindeneket véghez visz. A »jobb« — óe^ia — Krisztus hatalma és dicsősége; »jobb felől ülni* annyit jelent, mint ezen hatalmat és dicsőséget birni és kezelni. (Instit. relig. christ. II. 16, 15 — 16.) Észrevételező szolgatársam azon luth. tudósok véleményét adta elő, kik azt tanítják, hogy a ref. egyház Isten jobbját bizonyos helyre vonatkoztatja. E felfogás, illetőleg értelmezés téves. Krisztus Isten jobbján ül olyformán, hogy emberi természete egy ugyanazon időben csakis egy helyen van. Ámde »Isten jobbja« sohasem értelmeztetik helyileg, hanem mindig Krisztus hatalmát és dicsőségét jelzi. O »az anyaszentegyház feje* és »mindeneket igazgat*; tehát nincs helyhez kötve. Kétségtelen azonban, hogy itt is van dogmatikai eltérés közöttünk, és a két testvéregyház sokat versengett e dogma felett is. E versengésre jegyzi meg Alting Jakab: Si dehumana natura id affirmetur, falsum est antecedens, qui sedet ad dextram Dei ubique est. Imo et hoc dextra Dei est ubique. Et enim dextra relativum nomen est ad sinistram; haec si non sit, neque illa est. Dextra notat glóriám, sinistra glóriám minorem. Si dextra ubique, sinistra etiam ubique. Erit ergo simul ad dextram et sinistram, gloriosissimus et contemtus. De habár a kérdés alatti két tanvéleményre nézve eltérés van is közöttünk és még igen sok dogma s symbolum képezi a két testvéregyház egyesülhetésének alig elhárítható akadályát : mind e mellett nem osztom Luther ama mondását, melylyel Zwingli jobbját visszautasitá, igy szólván: wos habetis alium spiritum, quam nos.« Sőt inkább azt hirdetem, hogy egy a lélek, egy a hit, egy az atya és a mi megváltónk: a Krisztus. Minek okáért Zwingli őszinte mondásával végzek : »Nincs senki e földón, kivel inkább kívánnék egy értelemben lenni, mint a wittenbergiekkel7« Ujsóve, 1886. február. Erdó's József.