Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1885 (28. évfolyam, 1-52. szám)

1885-12-27 / 52. szám

vetve fogunk az életben haladni, hű társak leszünk egymáshoz, örülünk egymás szerencséjének, támogatjuk, segítjük a sorstól hányatottat. j,Ez a pohár... Éljen a barátság!* — hangzik még most is fülemben. Kik ezek a jó barátai nagy apusnak? Nem ismerjük... Kik?... Az öreg embernek nincs barátja. Elmentek aludni a régi jó cimborák; vagy a kiket el nem vitt a halál, azokat elvitte az élet, az érdek. Az ifjúi barátság köteléke jó szerencse ha az életbe való első kilépésnél el nem szakad. Az élet, az érdek hamar kijózanít abból a mámorból, mely a baráti pohár megivásakor fejedet, kebledet eltöltötte. A sok jó barát elmaradozott a hosszú úton. ^Mire megvénülünk, hajunk megfehéredik, szívünk megfeketedik.* De azért ne véljétek ám, hogy barátok nélkül volnék. Nagyon sivár volna az élet, ha magánosan kellene benne bolyongani. Nézzetek körül. Több száz jó barát környez itt folyvást. Amott vannak az én régi pogány barátaim, emitt a keresztyének, különféle nyelven beszélők, emezek itt az én annyira kedves honfitársaim. Mennyi örömöt, mennyi vigaszt adnak ezek nekem 1 Hívek hozzám ifjú korom óta, ha későn fekszem, velem virasztanak, ha korán kelek, ébren vannak ; ha nevetni akarok mulattatnak, ha lelkem magasba vágyik, szárnyat kölcsönöznek, vissza kisérnek a múltba, mutatják az Ösvényt a jövőbe. A holtak jó barátok! De van egy élő barátom is. Nem tudom, hogy ti, mint az ujabb kor gyermekei, nem nevettek-e ki, ha bemutatom előttetek. Nagyon kis gyermek voltam. Karácson estve bethlehemesek jöttek, bebocsáttatást kértek hozzánk. Bejöttek, behozták a bethlehemi istállót, beszéltek, énekeltek hozzá. Ok éneküket végezve, eltávoztak, de a Jézuska ott maradt, beszállt a kis gyermeki szívbe, s azóta ott van folyvást, mint elválhatlan jó barát, kér, int, buzdit, lelkesít, folyvást boldogságomat munkálva. Talán voltak órák, melyekben én meghidegültem iránta, s szerettem volna menekülni hatása alól ; de ő hű maradt hozzám mindenkor. A többi barátot egy szó örökre elidegenítheti tőlünk: ennél mindig kész a bocsánat s annál melegebben ölel magához, minél hidegebb volt egykor keblünk irányába. Ez a jó barát hű vezérem volt az élet után, az leend a sírig. Beszélek egy másik sylveszter estéről. Régen volt az is. Az öreg emberek mindig a régi dolgokról szeretnek beszélni. A szomszéd szobában töltöttük az év utolsó estvéjét. Nem volt pohárcsengés, nem kurjongatás. Az asztalfőn egy csendes nő ült, kit én mamának szólítottam, mellettem egy ifjú nő, kit ti most nagymamának hívnátok, körülöttünk s ölünkben négy kis gyermek. Teljesen boldogok voltunk. Boldogok a jelenben s még boldogabbak a jövőt illető reményeinkben. Szegény nagyanyátok! mily gazdag tárháza nyilt fel előtte a boldogitó reményeknek 1 Szemeit majd egyik, majd másik gyermekén legeltette s elgondolta mindegyiknek általa szépen kiszínezett jövőjét. Négy gyermek! Mindegyik egy-egy ajtó hajlékunkon, melyen át a boldogság hozzánk beköszönthet, de ugyanannyi rés, melyeken át a fájdalmak nyilai keblünkbe lövelhetők. Mennyi gond, mennyi aggodalom között szerzi meg a szülő csak a kamatát is a boldogság azon tőkéjének, melyet gyermekeiben fellelhetni vélt! Hol vagytok, kik akkor körülöttem valátok? A nő, ki az asztalfőn s ki mellettem ült, rég hideg sírban porlanak; a kis leány, ki térdemen ült, éltet adott nektek, gyönyörködött mosolygástokban, mikor még kis angyalok voltatok, azután ő maga lett angyal, s elment az angyalok közé. De sokszor volt szükségem arra az egyetlen hű barátra, ki megtanított imádkozni: ^Legyen meg a te akaratodé ki megnyugtatta az aggodalmaktól hánykódó keblet, enyhítő balzsamot csepegtetett a fájó sebre. Legyen e könycsepp emléketeknek szentelve! Ebben a szobában is töltöttünk egy nevezetes Sylvester estét. Itt a könyvek között? Hogy jöttek arra a gondolatra. Itt gyermekeim, mert ez a szoba legtávolabb volt az utcától, innen nem hallatszott ki a szó. Csak nem voltak bűnösök nagy apáék, hogy attól is félniök kellett volna, hogy szavukat meghallják? Nem bűnösök, de szerencsétlenek voltunk, s a szerencsétlenség felől nem volt szabad panaszkodni; a fájdalom által csavart könyüket nem volt szabad kifolyatni. Belecsepegtettük a pohárba, a bor közé, megittuk. De keserű a könynyel elegyített bor 1 Akkor ilyet ittunk. Milyen Sylveszter-est volt az! Eltemetni egy évet, és az évvel együtt eltemetni hazát, nemzetet, multat, jövőt, reményt hitet. De mégis nem! a hitet nem temettük el! Mellettünk állt a mi egyetlen jó barátunk, s az ő hangja a kétségbeesés hullámcsapdosásai között is fülünkbe hangzott: ^Van Isten a felhők felett!* Azok a gonosz idők még el sem multak, jöttek mások, fenyegetők azon kincsünket, mely apáinknak is, nekünk is ép oly drága volt, mint hazánk, nemzetünk. Aggodalmak között vett bú-