Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1885 (28. évfolyam, 1-52. szám)

1885-11-29 / 48. szám

TÁRCA. A hit általi megigazulás képezi az evang. egyház lényegét. »Hic locus caput et angularis lapis est, qui solus ecclesiam Dei gignit, nutrit, aedificat, servat, defendit. ac sine eo ecclesia Dei non potest una hora subsistere Si unicus hic articulus (»stantis et cadentis ecclesiae«) sincerus permansei'it, etiam Christiana Ecclesia sincera, concors et sine omnibus sectis permanet.* Luther Brenzhez 1530. intézett levelében (De Wette, Lutbers Briefe IV0

151.). A hit által való megigazulás tana tulajdonképen csak kétszer volt behatóbb tárgya a keresztyén egyház — és dogmatörténeti fejlődésnek, u. m. az apostoli korszakban s a reformátió századában, s a mennyire központja volt az evangéliomi justificátió tana e két korszak dogmatikai közgondolkozásának, annyira hattérbe szorult az vagy legfeljebb relatív közönyösséggel tárgyaltatott a keresztyénség többi századaiban. Az apostoli korszak dogmatikai nézetének helyes és elfogulatlan felfogása közvetíti velünk a reformált justificátió tanának a megértését, azért bevezetésül előbb annak rövid tárgyalásira kell áttérnünk. Semmi kétség sem forog fönn az iránt, hogy a hit általi megigazulás tana egyedül Pál apostol sajátja, s a páli irodalomban is tulajdonképen csak a Galatákhoz s a Rómaiakhoz irt levél foglalkozik behatóbban a justificátió fogalmi meghatározásával. Működésének tetőpontján épen ezen tan képezte Pál apostol dogmatikai álláspontjának páthosát, mert benne azon problémának valódi megfejtését látta, mennyiben tekinthető a mózesi törvény a poganyokra nézve érvénytelennek ? A páli justificátió tana tehát kezdettől fogva ellentétes értelemmel bir azon követeléssel szemben, mintha a mózesi törvény megtartása feltétele volna az Istenországában való részesülésnek. S ezen ellentétnek éle megmagyarázható az apostolnak keresztyénné létele előtt szerzett tapasztalatainak sajátszerűségéből. Már pharizeus korában, tehát keresztyénné létele előtt Istenországát tekintette törekvése céljául, a melyben ismét jutalmat látott a törvény betöltéseért. A törvényben tehát lényegesen isteni intézkedést látott oly igazságnak a megteremtésére, mely feltételét képezte az. Istenországában feltétlenül nyilvánuló isteni üdveszközlésnek. Azonban egyéni megtérésénél azon tudatra jött az apostol, hogy a törvény normájának teljesen megfelelő é'et utáni törekvése teljesítetlenül maradt, a minek alapját nem tán egy esetleges egyéni hiányban találta, sőt ellenkezőleg gyakrabban hangsúlyozza, hogy tt^hoxrjg rCov naTQi/xov uov notQCtőóotíor« volt. Sőt inkább ennek alapját a min den egyes emberben levő ac'pi'-ban, a bün hatalmában latta, mely az embert a törvény teljes betöltésére képtelenné teszi Róm. 7. 14. Ha tehát a törvény betöltése előfeltétele volna az Istenországában való részvételnek, ugy utóbbi teljesen lehetetlenné tétetnék Róm. 3, 19—20 Miután a törvénynek ismerete értékkel nem bir, hanem csak annak tökéletes teljesítése Róm. 2, t3 ; 3, 27 ; Gal. 3. 10, azért a törvény az Istenországában való részesülés elérhetésére nézve semmi jelentőséggel sem bírhat. Izráel tehát a törvény alapján semmi előnynyel nem bir a pogányvilág felett az Istenországában való részvételre nézve Róm. 3, 9. De miután ezen részvétel még sem lehetséges az emberi igazság elismerése nélkül Isten részéről, ugy azt más uton kell eszközölni, mint a törvény betöltésének utján. S az épen az uj szövetségi üdvekonómiának jelentősége, hogy a »divta 100vvrj $€Ovt-t közvetíti, t. i. az Isten előtt érvényes igazságot, vagyis hogy azt nyújtja nekünk, a melynek birtokában Isten részéről igazaknak ismertetünk el. Krisztus kereszthalála az, mely a bűnbocsánatot eszközli Róm. 3. 24, s a mint az egyes a hit által a kereszthalált s ezzel a bűnbocsánatot önmagára vonatkoztatja, számithat az Isten részéről igazságának elismerésére, s keletkezik azon formula, hogy Isten megígazit »rói- tv. niaietog irjoov.* A mi a őiv.cciovi'-nak értelmét illeti, a józan exegesis nem lehet kétségben az iránt, hogy e szó forensis, bírói, itéleltevö értelemben veendő', a mit nem csak Pál apostol egész gondolatmenete, hanem a X ytLsoOai eig ör/MLOOv^v* Róm. 49 paralleüsmusa is bizonyít s ha Isten a maga igazságosságát abban mutatja, hogy a hivőt divtától Róm. 3. 26, ugy világos, hogy Isten itt mint bíró áll vele szemben, ki igazságosságánál fogva mindenkinek megadja a magáét, tehát a hívőtől sem vonja meg az őt illető elismerését. Az áoeftrj igazságának elismerése nem volna lehetséges Róm. 4. 5, ha a bűnbocsánat meg nem történt volna, illetőleg azzal össze nem esnék, azért az apostol a »beszámított igazság«-ról szóló tana irásszerűségének bebizonyításául hivatkozhatik a 32. Zsoltárra is, a hol az üdv a bűnbocsánatnak tulajdonittatik. S azon gondolat, mintha az apostolnak ellentéte a törvénynek csak ceremoniális részére vonatkoznék, ellenben az erkölcsi résznek betöltését a hit mellett még előfeltételezi, nem szorul cáfolatra. Az Isten megigazító ítéletének alapját a megfeszített Krisztusba helyezett hitben követeli az apostol Róm. 3. 21 ; Gal. 20, 20; a bűnbocsánatnak isteni kegyelemitélete tehát a Krisztus halálában fekvő dnolíjoojoig, mely csak a hit által nyeri sajátképi jellegét az egyesre nézve. Az igazi keresztyén vallások hitfogalmához, melyre nézve Ábrahám hite lényegében véve csak előképül tekintendő, tartozik a határozott objektumon kivül, melyre vonatkozik, annak elméleti ismerete is. Az emberi szellemnek vonatkozása valamely tárgyra nem gondolható annak ismerete nélkül; épugy a megfeszített Krisztusban való hitről sem lehet szó az ő személyiségének és megváltói üdvbecsének elméleti megismerése nélkül. De az iránt sem lehetünk kétségben, hogy az apostol a hitben nemcsak a szellemnek, hanem a szivnekis vonatkozását a Krisztusra veszi szemügyre Róm. 10. 9—10. A hit épen nem egyébb, mint centrális bizalomteljes támaszkodás az érettünk halálra adott Krisztusra s támaszkodás ezen önodaadás üdvbecsére. A hitnek ezen igazságát mint vőr/Mioovv^ deov*-1 szembeállítja az apostol a cselekedetekből származó >iőia dr/Miooovr^-vei Róm. 10. 3; előbbi tehát Istennek üdv-és kegyelemtcnyén alapul s egyedül a hit által sajátítható el. A hit tehát a megigazulásnál lényegesen mint CQ/avov h^iiTi/.áv jön tekintetbe, a mint azt később a lutheri orthodoxia scholastikus theológiája bővebben kifejtette. Az igazságnyilvánitásnak motívumát nem a hitnek ethikai becse, hanem egyedül azon tulajdonsága képezi, melynek alapján az a Krisztusban ajándékozott üdveszközlésnek belső elsajátítása. De a mellett el nem mulasztja az apostol a hitnek ethikai következményét is kiemelni Gal. 5, 6 ; bár ezen ethikai működés sem vezettetik le nála a hitnek psychologiai természetéből, hanem közvetítettnek veszi a Krisztussal való azon mystikus közösség által, a melyre az vezet Gal. 2, 20; Róm. 5, 5. S az apostol távol van attól, hogy a hitben az emberi szellemnek tisztán spontán produktumát lássa, mert a »ör/.auooig«-1 megelőzi a ^ /l^oig; azt pedig a nQoooionog Róm. 8. 30, s a hit Róm. 10. 17 szerint az