Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1885 (28. évfolyam, 1-52. szám)

1885-11-29 / 48. szám

»cr/o;'«-bői jön, miként utóbbi Krisztus igéjéből. Az apostol továbbá a megigazulás tényét egyszerinek veszi, s összeesik nála az adoptióval Gal. 4, 5, s az ember a megigazulás folytán teljesen uj viszonyba = az istenfiusági viszonyba lép az Istenhez. Kérdésbe jöhet ilt, hogyan itéli meg az apostol a bűnt olyanoknál, kik az elvi bűnbocsánatnak máris részesei lettek, s váljon a megigazulás szolgálhat-e feltétlen menlevélül a jövőben elkövetendő bűnökre nézve annál, ki a hitben marad, vagy kizárja-e ezen hit a bűnnek lehetőségét általában véve ? Megengedjük azt, hogy ezek olyan kérdések, melyeket az apostol teljes határozottsággal nem tárgyal s melyek ennélfogva a bibliai theologia részéről is ritkán targyaltainak. Ha az apostol egyrészt a bűnös elvnek működését a megigazultaknál is előfeltételezi Róm. 6, 19, magát is tökéletlennek tartja Phil. 3, 12, saját teltei felett az Ítéletet egyedül az Istennek tuLjdonitja I. Kor. 4, 4, s a korintusiakat, kiket pedig megigazultaknak tart, felhívja, hogy önmagukat ítéljék meg, a mi tehát a bűnösséget bennök feltételezi I. Kor. 11, 31, ugy másrészt mégis bizonyos előtte, hogy a megigazító hit a beteljesedett Istenországaban való részvételt is involválja I. Kor. 1, 4—9; Róm. 8, 17, 30. A »dixanú0ig< involválja a »őo£a«-1, s ennélfogva a bűnbocsánatnak elvét képezi a jövőben elkövetendő bűnökre nézve is. Ezzel szemben ismételten felhoz az apostol több oly bűnt, mely az Istenországában való részvétellel homlokegyenest ellentétben áll I. Kor. 6, 9—10; Gal. 5, 19, s azon lehetőség, hogy még a megigazultak is a bűnös életbe visszaeshetnek, sem látszik I. Kor. 5, 9. 10, 1 alapján kizárva. S azon antinómiát, hogy egyrészt a hit általi megigazulás az Istenországa jövendő beteljesedésében való részvételt biztosítja, mig utóbbi másrészt a keresztyénnek tényleges ethikai cselekvésétől is látszik függőnek lenni, a nélkül, hogy az erkölcsi cselekvésnek teljes normalitása feltétele vagy szükségképi következménye volna a megigazulásnak, ha mindjárt általánosságban véve az erkölcsi megujulást biztosítja is Róm. 6, I, nem fejtette meg határozottan az apostol. Hogy a megigazulás tényében az erkölcsi megújulásnak basisa is fekszik, ha nemis a teljes normalitásnak feltétele, nem vonható kétségbe, ha egyrészt szemügyre vesszük, hogy a szellem, mint egy uj életerőnek közlése a megigazulás elmaradhatatlan következményének tekintetik Gal. 3, 2 ; 4, 6; 5, 16; Róm. 5. 5 ; másrészt, hogy a hit határozottan a Krisztussal való belső mystikus egyesülésnek is vétetik, melynek alapján erkölcsi tekintetben egy uj 'Cco fejlődik Gal. 2, 19, s ha meggondoljuk, hogy a keresztség egyrészt a megigazulás hordozója I. Kor. 6, 11; másrészt az érzéki ember elnyomásának közvetítője Róm. 6, 3. Ebből most már egészen természetesen következik azon előbbi eredmény, hogy a megigazulás ténye azoknál, kik annak következményében is állandóan megmaradnak, a mennyiben a hitet megtartják és abban megerősödnek, a további bűnbocsánatnak elvéül is tekintendő, mig ellenben azoknál, kik e következménytől távol állanak, a megigazulás ténye is érvénytelenné válhatik.1 Ezen páli megigazulási tan iránt, a keresztyén őskor néhány evangéliomi szellemű egyházi atyját kivéve, az egész sötét középkornak nem volt érzéke. A keresztyen dogmatörténetből tudjuk, hogy az egész középkori katholicismus 3 nagy bajban szenvedett, u. m. a hierar-1 F. Lipsius, Die paulinische Rechtfertigungslehre, 1853. Preuss, Die Reclitfertigung des Sünders vor Gott, 2. Aufl. 1871. Dorner, Die Rechtfertigung durch Glauben, 1867, s ellene: Zezwitzsch, Die Rechtfertigung des Sünders vor Gott, 1868. Főleg Ritschl tanár, Rechtfertigung und Versöhnung. 2. Aufl. 1883 —1884. chiai egyház fogalmában, élén a pápasággal s a cánonjoggal; a külső jónak tartott cselekedetek pelagiánus túlbecsülésében, élén a szerzetességgel s végül a zsinórmértékül vett pápai traditió-ban, élén a scholasticismussal. Az igazi keresztyénség a szentek s a pápa középkori egyházában el volt takarva hagyományos tételek által. A szabad isteni kegyelem s az evangéliomi keresztyénség azon alapgondolata s vezéreszméje, hogy az igaz ember hitből él, elveszett a középkori egyházi gyakorlatban, s az azt igazoló scholasticismus rendszerében. E rendszer föltűnő hasonlatosságot mutat a phariseusival, mely a lelkiisméretet az egyenkéntes egyházi feladatoknak egész tömegével halmozta el, melyeknek teljesítésétől tétetett függővé az üdvbizonyosság s mely a felületes egyházi iidvgarantia dacára is az üdv bizonytalanságával végződött. Ezen rendszerrel szemben a reformátió századában ujult föl a páli justificátió iránti teljes érzék. Ezen férfiúnak, ki maga is ezen uj pharisáismuson ment át, Luthernek nagy páthosa annak ismeretében állott, hogy az üdvbizonyosság csakis a hit általimegigazuláson alapulhat. A XVI-ik századbeli reformátiónak legbensőbb életgyökere, a protestantismus központi genesise a megigazító hit, vagy thesisben kifejezve: a megigazulás kegyelemből, hit által. Nem mint dogmatikus tantétel, mert, mint ilyen nem lehetne életerős elv, hanem mint tapasztalati tény, mint mély benső élettapasztalás ébredt föl ezen elv az erfurti szerzetesben. Luther szivében e megigazító hit az Isten igéjéből eredt, s neki oly isteni erőnek bizonyult be, mely egyedül képes az emberi lélek legmélyebb vágyának kielégítésére, a lelkiismereti aggodalmaknak (»terrores conscientiae«) enyhítésére s az Istenhez való uj viszonynak helyreállítására. E vágy a megváltás utáni vágy a bűntől s annak tartozásától, s ezen uj viszony az Istennel való kiengesztelés viszonya, a kegyelemnek és istenfiuságnak közvetlen bizalomteljes bizonyossága. Mennyire mély volt Lutherben a bűntudat s mily nagy a megváltás utáni vágy, tudjuk életetörténetéből. Senkise érezte annyira lelkiismeretében a tartozásnak súlyát s a bűnnek halalt okozó komolyságát, mint ő, gyakran hangzott föl ajkairól az erfurti zárdában: »omeaculpa, magna mea culpa!« S minden eszköz, melyet az akkori egyházi satisfactiók nyújtottak, s minden szerzetesi rendszabály, melynek magát, mint hű és lelkiismeretes fráter engedelmesen alávetette, képtelen volt háborgó lelkiismeretének megnyugtatására. Halálig kínozta magát imákkal, olvasással és más munkával, de nem talált békét, mert gyengéd lelkiismerete maga előtt látta azon nagy ürt, mely a bűnöst a szent Istentől elválasztja s átmenetet nem találhatott, mivel a középkori »egyház« az üdvözítőből egy haragvó világbirót csinált, ki előtt a sápadt szeizetes elnémult. Csak az apostoli hitvallásnak igéje: »hiszem a bűnöknek bocsánatját /« mely a szabad isteni kegyelem bizonysága, balzsamként hatott sajgó szivére. Hiszem a bűnöknek bocsánatját, nem kell tehát azt előbb kiérdeme'nem, hanem csak hivő szívvel fogadnom. Hithősi bátorsággal keresztültörte magát az egyházi korlátokon, melyek előle a Krisztushoz vezető utat elzártak, s a szabad isteni kegyelem karjaiba vetette magát, mely egyetlen örök alapja az üdvnek. Az igazság, mely Isten előtt kedves, nem az általunk kiérdemelni vélt, mert hiszen az kétségbeesésbe vezet, hanem, melyet Isten maga ajándékoz, ha t. i. a hitben Krisztussal egyesülünk. Igy >•>Istennek igazságossága « lett Lutherre nézve a paradicsom kapuja. A reformátió lényegét megtalálta: nem volt az kigondolva, hanem átélve. Mi pedig tudjuk, hogy az a mit az ágostai szerzetes az erfurti cellában átélt, oly I küzdelem volt, mely az egész világért vívatott. A Krisz-