Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1885 (28. évfolyam, 1-52. szám)

1885-11-08 / 45. szám

Istennél kegyelemért, mely nélkül nem üdvözülhet. Minden halottakért Isten zsámolya elé járul imáival könyörületért, mely nélkül azok az örök üdvösségben nem részesülhetnek. Valóban, költőibb alakban nem képzelhetjük a viszonlagos, mély részvétet, a földi és a túlvilági lények között, mely részvétnek jelentősége a két kath. ünnepben van kifejezve. Ezen magasztos költői lehelet áthatja a katholikus egyház egész óriási építményét. A gyöngéd érzelmű Hasénak igaza van, midőn így szól: ^A mit egy népvallás a vallásos érzékiség és a hitbiztosság kielégítésére szükségei, az a római egyházban a legkiválóbb mértékben megvan: az istenember látható jelenlétét a felszentelt ostyában, az istenség személyes helyettesítését a pápában, egy isteni kegyteljes nőt, ki anya és szűz egy alakban, egy sereg félistent, menyei közbenjárót és eszményképet, kik közül néhányan gazdagok egyéni költőiségben, hozzá egy csalhatatlan, egyedül üdvözítő egyházat,* s mi hozzá teszszük még: ritka odaadó s aggódó gondoskodását az élőknek a kimultakért. De bármily magasan és csodateljesen lebegjen is valamely költői alakzat közönséges, hétköznapi fogalmaink felett, napjainknak fáradhatlanul vizsgálódó szelleme ennek az eredetét és fejlődését is törekszik természetes törvények szerint felderiteni. Általánosan ismert tény, hogy — a mint Hase mondja — a klastromokból az oly szenteknek nagy serege került ki, kiknek tisztelete a nép kebeléből fakadott, a mennyiben egy szeretett s keresztyén vértanuként kimultember emlékezete egykori egyházközségében szentnek tartatott, és ha tekintélyes püspök vagy más kiváló egyén volt az, ki a sokaság figyelmét magára vonta, tisztelete és emlékezete tágasabb körökben is elterjedett mint p. o. a vértanuk legelsőbbikeé, kinek megkövezése és megdicsőülése az apostoli cselekedetekben előszeretettel iratik le.. . A keresztyén nép teremtette a szenteket, a nép, mely titokteljes s öntudatlan hatalmával némely fejedelmet is kitüntet a >nagy*, vagy még ritkábban a Jóc

megnevezéssel. Minél inkább elterjedett a keresztyénség, minél több zárda keletkezett, minél nagyobb lett a száma azoknak, kik mint buzgó terjesztői a krisztusi tannak, vagy mint a földi élvezetek megvetői, hitükért kegyetlen kínok között kimúltak, vagy földi pályafutásukat jámborságban és szeplőtlenségben bevégzék, annál inkább növekedett azoknak száma, kikhez a gyarló földi vándor élete küzdelmei között folyamodott. Minden országnak, minden hírneves zárdának vagy templomnak, minden hiterős gyülekezetnek saját szentje volt; de ezek mellett még fennmaradott a megdicsőült lelkek beláthatlan nagy száma, melyeknek emlékezete a földi működésnek meghatározott helyéhez kötve nem volt, de földi létök alatt az egyház fejlődése és üdve körül érdemeket szereztek magoknak s igy tiszteletre és imádásra méltóknak találtattak. Egyenként őket nem lehetett imádni, mert neveik az általános küzdelemben elvesztek. CsaJc egyetemlegesen voltak imádhatók. Ez a minden szentelc ünnepének alapja és értelme, mely 6 io-ben a gyakorlati vallásos életbe be lett vezetve. A nevezett évben ugyanis Rómában a pantheon, az összes pogány istenségeknek a hajléka, Bonifacius római püspök kérelmére Pliocas császár által a keresztyén vértanuk tiszteletére szenteltetett. Phocas nagyszerű hódolatot tanúsított ez által a keresztyénség irányában. Azt mondja Hase: yA keresztyénség sehol sem állíthatta fel diadaljelvényét — a keresztet — annyi joggal, mint e helyen, mely számtalan oly vértanú vére által lőn megszentelve, kik a sivatag vadaival való küzdelemben elvérzettek. A megváltás és béke gyöngyéd jelvényét itt kellett felállítani, hol a római nép és császárság irtózatos fenséggel bámulta az emberéletet oltó játékokat. Igy történt, hogy a pogány világban itt ártatlanul halálra kinzottak, a keresztyén vértanukkal egyetemben megkoszoruztattak a megdicsőülés égi koszorújával és ekként azon mennyei egyház meg lőn alapítva, mely a földi küzdelmek között létező egyháznak segedelmet nyújt, hogy ez is egykoron diadalra juthasson. Egy ideig a minden szentek ünnepe május hó elsején ünnepeltetett, de IV. Gergely pápa i-ső november napjára tette át, és igy a tizedik század vége óta a mindenszentek ünnepére következik a halottak napja. Emez ünnep is kiváló fontossággal bir a kath. egyházra nézve. „A halandók legnagyobb része jobb, semhogy a poklot megérdemlené, de rosszabb, semhogy feltétlenül a mennyországot elnyerje<

; mondja Hase. A kath. egyház a megtisztulást közvetítő helyet, a purgatoriumot vette fel az üdvintézetek sorába ezen halandok érdekében. Azokért tehát, kik a tisztítótűzben, de még inkább azokért, kik a pokolban gyötörtetnek, intézi a jámbor róni. kath. keresztyén könyörgéseit az Istenhez, hogy gyötrelmeik a kínok nevezett helyein megrövidítessenek. A halottak napjának keletkezése a következő: Siciliában egy jámbor remete időnként földalatti morajt hallott, melynek megszűnését rendesen az Aetna tűzkihányása követte. E tünemény nagyon különösnek tetszett előtte, ezt ő egy szerzetesnek* ki épen a szentföldről visszatérve, őt meglátogatta, elmesélte. A szerzetes ismét tovább