Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1885 (28. évfolyam, 1-52. szám)

1885-11-01 / 44. szám

c) Spencer szerint a tárgj^ak állandó képkapcsolatok (permanent possibility of sensations). O sensualista a lélektanban s igy értelmi (a priori) és érzéki (a posteriori) elemeket az ismeretben nem fogad el. Spir A. (Denken und Wirklichkeit. Versuch einer Erneuerung der Krit. Phil. Leipzig 1873.), az empirismus 3. alakjának képviselője ez elemeket, Kant kriticismusának ezen dogmáját, elfogadja ugyan, de az ismeret lehetetlenségével végzi. Tanainak végeredménye az, hogy a mit ismerünk, az nem létezik; a mi meg létezik, azt nem ismerjük. Az igazi, a valódi lét ugyan is az önmagával azonos ; ezzel szemben van a tapasztalati, a nem igazi lét a különböző tulajdonságokkal ellátott tárgyak sokféleségével, mely a való (= identikus) létből nem folyik s melynek meglétele egyáltalában érthetetlen s magyarázatlan és »mely a világnak épen azon rejtélyét képezi, melynek megfejtésén a metaphysikusok régóta oly hiába fáradoztak.* Spir is arra szorítja ismerésünket, a mire Comte után Spencer is rátért, hogy az »egyesnelc és különösnek visszavezetése az általánosra, az összetettnek az egyszerűre, a változónak a változatlanra« kimeriti egész ismeretünket. Hogy ezen követelésnek Spir tanában még kevesebb értelme van mint Spencerében, azt Böhm szerint hosszasan bizonyítani felesleges. Mert mit nyerünk azzal? Ismerjük-e az állandót s változatlant? És ha nem, mi hasznát veszszük a tények végső elemeinek magyarázatánál. A philosophiai empirismus hasznavehetetlenségének kimutatása után Böhm az ismeretelméleti rendszerek azon csoportjára tér át, mely a tények végső elemeinek magyarázatát lehetségesnek mondja s Böhm bemutatja történelmi egymásutánjokban a »metaphysikai tanok* válfajait és ezek különböző irányait. Vázolja mi ként akarták az anyaggal (víz, levegő, tűz) vagy annak általános képével [ő poiopegrj, ölor/jlct, arona), azután a szellem képeível (a szám, az ész, az ideák) ; az abstractiókkal (TO TI tjr eheti, oéaict, evteké/eia), a quidditasokkal, a substantiakkal, a monadokkal, a realekkal, az énnel, az indentitas-, a logos-, az akarat-, az akarat- és képzés- s végre az ösztönnel a tények végső elemeinek magyarázatai végrehajtani. Bemutatja a bűbájos kísérlet vátlozatos eszközeit, a különböző módszereket is, milyeneket ez irányok használtak, midőn a dolgok keletkezé sét kutatták (a sűrűsödés, a kifolyás == emanatio, az evolutio = gnosis, a genetikai eljárás s Fichte. Hegel Anlogistikus menete), midőn a dolognak alkatrészeit keresték (Spinosa s az eleaták logikai s mathematikai analysise) s midőn a dolgok változásait kutatták törvény- 1 szerűségükben (a kísérleti módszerek). Mindezeknél a kísérleteknél méltán kérdhetjük : mit akarnak a világban magyarázni ? A felelet erre az : a dolgok változásait ; kivált az egyes létnek titkait, viszonyát a többi léthez s az absolutumhoz. Az egész irány azonban — mondja Böhm — dogmatikus ; sohasem adtak maguknak számot arról, hogy az, a mit meg akarnak fejteni, maga van-e? hogy a megfejtő gondolat valóban létezőt jelent e ? hogy a mi elménk képes-e mindezeknek felfogására? Maguk a magyarázandó tények bármely águkat tekintsük is, kérdésesek, mert nincsenek kellően megfigyelve; sem a szellemnek belső tüneményeit, sem a természet öntudatlan tüneményeit nem figyelték meg. Az, a mire kü lönös súlyt fektettek, a végtelen, az örökkévaló, az absolutum maga semmi által sincs létezőnek kimutatva s igy mindazon éles elméjű kutatások, melyekre a metaphysika az emberi észtehetséget parancsolta, elesnek, feleslegesekké válnak. Mert ha nincs kimutatva az absolutumnak létele sem, akkor annál kevésbbé juthatunk valami ismeretre azon kérdés tekintetében, hogy mi az egyesnek viszonya az absolutumhoz, s maguk a magyarázó elvek is csak üres szavak, ismétlései a megfejtendő problémáknak, a melyekbe mindazt berakták, a mit később nagy garral »levezettek* belőlök. A problémákat nem fejtették meg, hanem csak ismételték. Világos, hogy összes magyarázataikkal semmire sem jutottak s hogy ezen abstract felfogás vagy metaphysika, mint Comte nevezte, csak átmenetül szolgálhat egy tanhoz, mely positiv tényeket észlel s azok törvényeit kutatva, azoknak természetét magyarázza. Közös vonása e tanoknak az, hogy az értelem souverain hatalmában percig sem kételkedtek s feltették róla a priori, hogy mindent bir felismerni, mindent megérteni; s habár a logikában azt hangoztatták, hogy az okozatról az okra nincs biztos következtetés, mégis a tüneményekről azok okaira, (causa efticiens, generatrix, natura naturans) mentek vissza s mindenki azt vélte, hogy syllogismussal lehet valaminek lételét bebizonyítani. Pedig a létezés csak a hatásra támaszkodhatik, a hatást pedig érezni kell, nem syllogizálni. A fordulat beállott Locke vizsgálataival, mik után ijedten vették észre, hogy tulajdonképen milyen keveset tudunk az évezredes okoskodás dacára. Kiderült, hogy az erö, lényeg, a lélek, az anyag — mind csak szavak, hogy azokról semmit sem tudunk voltaképen s e kérdéssel : mit tudunk tehát, elkezdődött az ismeret forrásainak kutatása. Locke, Hobbes, Hume, Condillac sensualistikus irányban haladva, azt találták, hogy a tudáshoz egy hatásaiban vagy valóságában érzékelhető tárgy szükséges mindenekelőtt, s hogy ismeretünk tárgyát érzékeink szolgáltatják nagy részt. Csakhamar észrevették azonban a régi metaphysika hiábavalóságán okulok, hogy a probléma ezen irányban nem oldható meg, mert hiszen az ismeret kérdése nem az: miként keletkeznek gondolataink? hanem: miként felelnek meg azok a világnak ? A lélektani kérdés ismeretelméleti kérdéssé bővült Kant kriticismusában, mely az értelmi erők vizsgálataiból indul ki és azon eredményre jut, hogy az érzékeink által szolgáltatott tapasztalatainkon kivül másokkal nem birunk. Ennek következménye az lőn, hogy az értelem nem dönt a létezés felett; a felett csak az érzékek döntenek. De a mit az érzékek nyújtanak, az az egyedüli anyag. Ebből folyik, hogy ezentúl minden okoskodás céltalan és meddő; az érzéki világban kell maradnunk. De az érzéki adatok elszórt adatok ; mi pedig kapcsolatban észleljük azokat. Ezen kapcsolatot a mi értelmünk hozza az adatokba; értelmünk annálfogva pusztán formáló képesség s e formális functiok felmutatása volt a •»). E. B.« feladata. Böhm művének egyik legsikerültebb rés'.ét éppen abban találjuk, hogy a kriticismus logikai menetét, Kant rendszerének előnyeit és hiányait mélyre ható bölcseleti észszel részletezi, birálja s állapítja meg értékét. A kriticismus eredményére vonatkozólag Böhm a következőket mondja: Mi csak képeinket ismerjük, azt mondja Kant; ám de e képek a valóságnak felelnek meg. Valóban ? és mivel tudom én e két tényezőnek e lépését bizonyítani ? Erre nincs módunk. Képeinken kivül van azon va'óság; s e valóságnak van ismerhető oldala, a tünemény (phaenomenon) s ismerhetetlen része, a lényeg (Ding an sich, noumenon). íme — mondja Böhm — benne vagyunk a régi metaphysikában. Nem elég, hogy képeink egyedülisé.ge dacára van még egy valóság; de ezen valóságnak is van két oldala, a melyeknek egyikét nem ismerhetjük. És honnan tudom ezen felismerhetetlen valónak a lételét ? Okoskodás által. De a lét felett nem dönt az értelem. S ha döntene, miért nem lehetne a tu-