Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1885 (28. évfolyam, 1-52. szám)

1885-10-18 / 42. szám

az egyháztanács, a főgondnok urnák mind két ajánlatát elismeréssel és köszönettel vette, s önkénytelenül is eszünkbe jutottak a költő szavai : »Csak sast nemzenek a sasok !« Tárgyrokonságnál fogva itt említem meg, hogy Bolemann Mór tiszttartó ur, kinek nagy érdemei vannak ez egyház létrehozása körül, az a^kulás alkalmával szintén ioo frt ösztöndíj alapítványt tett, mi nem csak azt bizonyítja, hogy az egyház tagjai tudatával bírnak a helyzet fontosságának, hanem azt is, menyire tévesztett lépés volna ezen egyházat önnállóságától megfosztani s beolvasztás által fejszét vetni e szépen indult egyházi élet gyökerére. Mert ez céloztatik az egyházkerületi gyűlés ama határozata által, mely pénzügyi tekintetekből Dolhát a bilkei missiói körhöz kivánja csatolni. S ez volt a gyiilés másik fontos tárgya, melyről hivatalos uton még nem értesült ugyan, de életkérdés lévén az egyházra s a magyarosodásra nézve (az egyház tagjai többnyire tót és német ajkú protestánsok) igen természetes, hogy védeni kivánja magát, mielőtt — megkérdezése nélkül — férjhez adnák már egy izben kikosarazott kérőjéhez. El is határozta, hogy ennek megakadályozása céljából egy feliratot fog a közelebbi konventi ülésre felterjeszteni, melyben részletesen kifejtve az egyesítésből származó hátrányokat, kérni fogja a 300 frt segély további folyósítását S a mint cikk iró ismeri a körülményeket, lehetetlen is, hogy a konvent az egyház kérését meg ne hallgassa. A bilkei missiói kör ugyanis, — a mint azt derék lelkésze e lapok 12. és 13. számában leírja — »öt községre terjed ki, s oly területen fekszik, hogy magában Bilkén gyakran két óra hosszat tartó utat is kell hegyeken áttenni, mig egyik ref. családtól a másikig eljuthat, és pedig télen nyáron gyalog, mert közlekedési utak nincsenek, vagy ha igen, a legtöbb helyen életveszélylyel járók,« ugy hogy »a küzdelemteljes munka lelki és testi erejét a legnagyobb mértékben igénybe veszi«. Ily körülmények közt képzelhető-e, hogy Dolha, melyhez Rókamező is tartozik, Bilkével együtt célszerűen kezelhető legyen ? 1 De ettől eltekintve is, véleményünk szerint, ha a missiói célokra megszavazott összegeket ko molyan akarjuk értékesíteni, ha e végvidéken nem csak vallásunknak, hanem nemzetiségünknek is őrállói akarunk lenni, pedig kell hogy azok legyünk, akkor mindenek előtt és felett iskolák felállításáról kell gondoskodnunk, mivel annélkül a misszionárius működése a jövő számára majdnem egyenlő a semmivel. Igenis ott, az iskolában kell felébreszteni, ott kell a fogékony gyermeki lélekbe belecsepegtetni a hovatartozandóság érzését, akkor aztán ha felnőttek, nem kell féltenünk a beolvadástól, nem kell mintegy kézenfogva tartanunk, hogy tilosba ne menjenek. Éppen azért nem tudnók helyeselni Dolhának Bilkéveli egyesitését, mert a Bilkén lakó lelkész a két órai távolságban levő Dolhán iskolát nem vezethetne; azért pedig, hogy Dolhára a bilkei misszionárius járjon prédikálni, csakugyan nem volna érdemes megbolygatni az egyházmegyék határait. Van azonban egy lehetőség, mely, ha abba a különben is sok egyházzal biró beregi egyházmegye, tekintettel az ügy fontosságára, hajlandó volna beleegyezni, legkönyebben eloszlathatná az egyházkerület pénzügyi aggodalmait. S ez az, hogy a Dolhán lakó s. lelkész-tanitó kezelje a bilkei kört is. Ez már nem járna annyi hátránynyal, mivel Bilkén allami iskola lévén, biztosítva van legalább a nemzetiség. Ám de, ha egyébb tekintetekből ez sem tanácsos, akkor hagyjuk meg a status quot, fejleszsze a beregi egyházmegye Bilkét, mi — majdnem biztosan ígérhetjük — pár év alatt anélkül, hogy a domesztika pénztárát nagyobb összegig vennők igénybe, Dolhán anyaegyházat fogunk szervezni. Es ez, a mairridentás világban — ugy véljük — eléggé figyelemrei méltó 1 Visszatérve tulajdonképpeni tárgyamra, megemlítem még, hogy az ünnepélyt Bolemann Mór ur házánál fényes ebéd, ezt röktönzött táncmulatság követte, mely éjféli órákban ért véget, mikor a társasság azon édes tudattal oszlott szét, hogy egy szerény fáklyával ismét több világol a magyar prot. egyház egén. Adja Isten, hogy soha ki ne aludjék 1 —y—s Templomszentelés Vámfaluban. Az avas-i három magyar község egyike Vámfalu ritka ünnepélyességnek volt e hó 6 án színhelye. Már a reggeli órákban a szokatlan néphullámzást az érkező vendégfogatok zöreje, a kiujitott ref. templom előtt csoportosuló néptömeg vidámsága jelezte, hogy a vegyes ajkú lakosság magyar részének nevezetes napja lesz a mai. Az egyszerű nép szívélyesen fogadta az érkező vendégeket, de különösen várta volt szeretett lelkészét, a templomszentelésre érkező nagybányai ref. egyházmegye jelenlegi esperesét nagyt. Bencsik István urat. Kilenc órakor kocsizott a lelkészlakra ; megérkezésekor a viszontlátás édes öröme volt az arcokról olvasható. A kiujitott templom díszes külseje, szép uj bádog tornya, belső berendezése mindnyájunk várakozását folti'multa. El sem képzeltük, hogy ez az igen szegény, csekély számú közönség, rozzant templomának ily nagy áldozatot igénylő kijavítására képes legyen ; különösen, ha tudjuk, hogy csak nem rég fejezte be díszes iskolája épitését. De a lelkész és elöljáróság buzgólkodása és mélt. gr. Vay Ádám helybeli földes ur áldozatkészsége a magyar nyelv e második végbástyáját is kiemelte romjaibol. Örülhet minden magyar hazafi, ha látja e végvidéken életnyilvánulásokban a magyarság erősbödését. Ez egyháznak bölcsőkorát, azaz azon időpontot, melyben a megújított vallás keletkezett, épugy mint a többiekét : mély homály fedi. Azok az iratok a vallásos üldözések korszakában bizonyára elvesztek. Annyi azonban bizonyos, hogy ezen egyházban a megújított hit, már a reformatio kezdetén gyökeret vert. Áz 1635-ik évben az egyháznak rendes lelkipásztora van. Eleinte kisded íatemplomban dicsőitették az Istent, abban gyúlt lángra a megtisztított vallás 1786-ig. Ekkor kicsinynek találtatván, lerontatott és helyette kőtemplom építtetett. Az 1826-ik év augusztus 26-án kiütött rettenetes tűzvész ezt is, a papi és tanítói lakokkal együtt semmivé tette. Ott állottak, hogy megszűnnek létezni De az isteni gondviselés őrködött felettök. A szerencsétlen egyház nak segélyt küldött az avas-i két testvéregyház Újváros és Kőszeg-Remete. Bekötözték a nagy sebet, ingyen adtak épületfát, melyet magok ki is faragtak és elszálitottak, csakhogy fenntartsák Isten házát. Kiknek áldozniok kellett volna, azok nem tettek semmit, de látván a szomszéd községek fáradhatatlan buzgóságát, áldozni kezdtek. Az 1828 ik évben már a templom megmagasitva ismét felépíttetett, a fatorony helyett kőtorony emeltetett és a megolvadt harangok újra öntettek. Bevégezték a templom épitését, ugy a mint az adott szerencsétlen körülmények megengedték. Jobb jövőre vártak. A jobb jövő azonban elmaradt és a szentház jobban-jobban avult, már-már összeomlásától lehetett tartani. A vallásosságtól lelkesülve végre elhatározta az egyház