Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1885 (28. évfolyam, 1-52. szám)

1885-09-27 / 39. szám

jellemét soha sem támadták meg, nem is gyanúsították soha.* Tegyük a parlamenti élet helyébe az általánosb politikai élet kifejezést, hogy Fábiánnak 48 előtti megyei közéletét is belelehessen foglalni, és biztos vagyok benne, hogy minden ember a fentebbi sorokban Fábián jellemvonásaira ismer. Ezzel bezárhatnám, a mit a dicsőült nyilvános életéről mondandó valék a végett, hogy halhatatlan érdemei emlékét ez ünnepélyes órában én is felújítani segítsem. Azonban az isteni gondviselés a rendes emberkort már is meghaladt szép életet még majdnem két lustrummal toldotta meg és a korra agg, de lelkileg életerős férfi ez utolsó éveiben oly bámulatos irodalmi munkásságot fejtett ki, mely magában is elégséges volna arra, hogy ifjú- és férfikori becses dolgozatai nékül is számára maradandó helyet biztosítson a magyar irodalom történetében. T. Lucretius Carus tankölteménye a Természetről (1870, második kiadás 1873,) Argonauticon, Cajus Valerius Flaccus hőskölteménye(1873,) Rutilius Claudius útleírása (1874) és Horatius epistolája a Pizókhoz (1875) — mind e műveket életének végső korszakában irta. — E lázas irodalmi tevékenységet, úgylátszik, nála az a meggyőződés szülte, hogy a klassicai ó-világ tanulmányozása mind ritkábbá válván, nem hamar akad megint, a ki ama remekeket magyar nyelven adhassa. Nem mintha bizalmát vesztette volna irodalmunk folyvást tartó haladása iránt, hanem mert érezte, hogy azon iskolának, melynek egy hosszú életen át munkás tagja volt, tán ő lesz utolsó hivatott képviselője. Mikor e munkák bevégeztével megszűnt dolgozni, nem sokára rá élni is megszűnt. Hiába ! Fábiánnál élni annyi volt, mint munkálkodni; első igazi pihenője tehát nem lehetett más mint a sír. E hatvan éven tul terjedt szakadatlan munka dicsősége az, hogy nem volt küzdelem egyéni létért, mely biztosítva volt, hanem küzdelem nemzetünk léteért, küzdelem a nemzet szellemi honfoglalása nagy hadjáratában. S Fábián boldog volt, mert megérte fáradozása sikerrejutását; megérte, hogy az önérzetes honszeretet, mely szívének féltett magánkincse volt pályafutása elején, milliók közkincse lett, mire pályáját bevégezte. De nem folytathatom. Az idő, melyet előadásomnak szabtam lejárt, s én még említést sem tettem azokról, a mik Fábián életének ékességét, mintegy zománcát képezték; nem szóltam családi életéről, egyházi és jótékonysági áldott működéséről. Azonban Fábián családi életéről szükségtelen, sőt felesleges szólanom itt, hol e család tagjai, mint e város díszei, minden beszédnél erősebben szóló tanúságot tesznek a felséges szellemről, melyet a szülőiház ápolt és oly dicsőén fejlesztett. Flasonlókép szükségtelen egyházi és jótékonyságügyi buzgalmát emlegetnem, mikor a fáradozásai folytán létrejött szent hajlékok állandóan hirdetik alkotójuk nevét. Most tehát még csak e pár szót: Irodalmi utolsó művét sajátkezű e szép feliratával küldte meg nekem: ^Ballagi Mórnak meleg rokonérzettel szíves emlékül Fábián Gábor.* Vajha mostani róla való megemlékezésem, meleg rokonérzetére méltónak bizonyulna; vajha beszédem hazafiúi érzelmek uj vetése lenne, melyet a ki hallja, Fábián nyomdokiba lépni buzdulna, hogy a mibe nálánál erősebb meggyőződéssel senki sem hitt, a haza szebb jövője, teljes derűjében felvirulna. Adja Isten! Ballagi Mór. Az alsóbaranya-bácsi püspöki látogatás hasznai. A gyakorlati hittudomány egyik ága, még a cura pastoralis avagy halieiitika sem adja elő részletesebben azon módozatot, mely szerint az egyházkerületek fejeinek — a superintendenseknek vagy püspököknek — egyházlátogatásaikat végezni legiidvösebb volna. Ennek alapja azon körülményben keresendő, mely szerint kevesen vannak a püspökök és igen ritka esemény a püspöki látogatás, mely a korviszonyok alakulásait figyelmen kivül nem hagyhatja. Es valóban a tapasztalás azt igazolja, hogy egy ily apostoli látogatás teendőit megszabni, avagy az eljárási módozatot körülírni nem lehet. E tekintetben az idő szerinti püspök bölcsesége az irányadó. Főleg mondhatjuk ezt magyar reform, egyházunk viszonyaira vonatkozólag; mert a mi egyházalkotmányunk, gyülekezeteink különleges érdekei, egyházhiveink vérmérséklete, észjárása, a lelki dolgokról való fogalma, szóval egész egyházi életünk, sokban és lényegesen elüt külországi hitsorsosaink hason dolgaitól. Minek okáért egészen más szempontból kell megítélnünk egyr

magj^ar ref. püspök egyházlátogatási körútját s más tekintetek veendők szemügyre egy német superintendens, vagy angol moderátor hasonló természetű működésével szemben. Olyan fáradalmas, de egyszersmind korszakalkotó körutat, mint a nagy emlékű Bátori Gábor dunamelléki reform, püspök a régibb múltban; majd Révész Bálint — tiszántul hitbuzgó őre — a beregi egyházmegyében; vagy az evangélikus testvérek hazafias superintendense D.-Szeberényi a maga nagy kiterjedésű kerületében, és most szemeink láttára, gyülekezetünk lelki örömére Szász Károly püspök végezett: ily körutat csak apostolok tettek. A lánglelkü Pál, a buzgó Barnabás, avagy Jakab és a fennkölt lelkű Péter voltak azon hívek mind halálig, kik bejárták egyen-egyen a félvilágot s nem fáradtak el, és nem lankadtak meg, mert velők járt az ő erősségűk fejedelme. Nyomaikban haladtak az első századbeli atyák mindaddig, míg Róma rabigába nyűgözé e lelkeket. A római püspök nem járt többé saruban poros országutakon, hanem »Péter apostol trónjáról« karolta át szellemileg a katholikus világot, az áldott otthon zavartalan csendje boldogitá lelkét. Nem is találjuk azt sehol, hogy a diocesisek fejei oly fáradalmas, testi lelki erőt annyira