Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1885 (28. évfolyam, 1-52. szám)

1885-09-27 / 39. szám

birodalmi politikát, mely rövid tizenkét év alatt megteremtette a chaoszt és létrehozta Solferinot és Köniofgrátzet. o o Nálunk pedig e gyásznapok alatt tűnt ki igazán, mit érnek oly férfiak, kik mint Fábián lankadást nem ismerve, egy életen át abban fáradoztak, hogy felköltsék és ébren tartsák a nemzeti szellemet és ne engedjék kialudni a hazafiság Vesztatüzét. A bitor uralom nálunk nem boldogulhatott, mert nem talált elég magyar embert idegen rendszere keresztülvitelére. Készebbek voltunk kereset nélkül nyomorogni inkább, mintsem hivatalt vállaljunk oly kormány kezéből, mely a nemzet jogait confiscálta. Fábiánt azzal hitték megnyerhetni, hogy a neki mindenek felett drága culturalis téren adnak előkelő állást. De az elvhű férfiún e csábítás sem fogott. O visszavonult a közélet teréről, hogy egész idejét háborítatlanul ismét a hazai irodalomnak szentelhesse, és volt bátorsága előhaladt kora dacára oly munkába fogni, melynek keresztülvitele teljes férfierőt kivánt. A klassicus ó világ oly iró (Cicero) műveinek magyarra fordítására vállalkozott, >ki — Toldy szavai szerint — akkor volt bátor a szabadságot szeretni, midőn azt szeretni veszedelem vala*, s ki azért >

nekünk több mint cs ipán a világtörténelem nagy embere, a világ nagy irója: mert benne ösztönszerűleg egy nagy szívrokont, a hazai hűség példányát bámuljuk, szeretjük*. Egymásután jelentek meg Fábiántól ^Cicero összes levelei* felvilágosító bő jegyzetekkel 7 kötetben (1861—64) és Cicero Vegyes munkái (Rhetoricumok és Philosophicumok 1865.). A nélkül, hogy e nagy terjedelmű mű tudományos taglalásába bocsátkoznám, minek ez alkalommal sem helye sem ideje, ki kell mindenesetre azt a nagy szolgálatot emelnem, melyet annak megjelenése nemzeti culturánknak azzal tett, hogy a közfigyelmet a kor realisticus szelleme által háttérbe szorított ókori remekekre irányozta, és a lapirodalmi rögtönzések által pongyolasághoz szoktatott ujabb stylistika ellenében a Cicero-féle csiszolt, választékos nyelvezetet állította. Igen természetes egyébiránt, hogy a fordítás mind nyelvezete, mind eredetijének felfogása tekintetében azon kor bélyegét viseli magán, melyben a fordító classikai tanulmányait tette. Ama korban ugyanis elsőrendű szükségnek az mutatkozván, hogy az elszegényedett, fejlődésében elmaradt nyelv ismét életnek indíttassák, vívmánynak tekinték, ha a fordítás rendiben nyelvkincsünket uj fordulatokkal, a közönséges beszédtől eltérő szólamokkal gyarapíthatják, nem igen törődve azzal, hogy* e miatt nyelvünk törvényein tán némi csorbát is ejtenek. Ez tudvalevőleg Kazinczy álláspontja volt, Fábián pedig Kazinczyt vallja mesterének, midőn Cicero leveleihez irt előszavában ezeket mondja: ^ Akartam, hogy a fordítás a lehetőségig hű de ne szolgai, szoros de ne feszes, csinos de ne piperézett, mindenek felett pedig világos legyen, s hogy az Ciceróban, mikor magyarul beszél is, ne a tolmácsot, ki a szót szájába adta, hanem magát Cicerót hallassa, mindenütt az ő sajátságait, a magyar öntetben a római typust. adja vissza. Tudtam, hogy ez nagy feladat s nem egyszer sóhaj tám ahoz vissza az erre termett mestert Kazinczyt*. Kérdésbe tehető, vájjon jogosult-e a Kazinczy álláspontja, vájjon lehet-e aestheticailag szép, a mi a nyelvtan szempontjából nem igazolható ? De annyi bizonyos, hogy úgy Kazinczy Szallusztját, mint Fábián Ciceróját a magyar ember élvezettel olvassa, a mi mindenesetre arra mutat, hogy a nevezett irodalmi termékektől a magok nemében a kiváló műbecset megtagadni nem lehet. Mikor Ciceróját bevégzé, Fábián mar 70 eves, s így az évek számát tekintve aggastyán volt; ámde a szemében ragyogó ifjú tűz, az ajkain játszadozó édes mosoly s a mindig vidor kedély az éveket meghazudtolták, és igazolták e nemes város polgárait, kik a nemzeti ügy kipróbált bajnokát hetven éve dacára 1865-ben ismét országgyűlési képviselőjüknek választották. E korszakalkotó országgyűlésen (1865—1868) Fábián, mint a Deákpárt egyik buzgó és tisztelt tagja működött, annak befejeztével pedig végkép megvált a politikai pályától, melyen mindvégig a szivéhez nőtt nemzeti ügy szerencsés megoldását a szabad eszmék diadalrajutásától várta. De bár e hitében soha semmi meg nem ingathatta, attól soha el nem tért; mégis a más véleményűek irányában soha sem volt türelmetlen, sőt minden alkalommal megmutatta, mikép kell a hazafiúi lelkesültséget bölcs mérséklettel, a politikai erős meggyőződést elvellenesei kíméletével egyesíteni. Politikai életének legmaradandóbb ténye azonban kétségen kívül az, hogy államtudományi irodalmunkat Tocqueville munkájával gazdagította. E munka szelleme, ugylátszik, Fábián lelkét egészen áthatotta, ugy hogy a mit Trefort Ágoston Tocqueville politikai jelleméről elmondott, csak nem szó szerint annak magyar tolmácsára, tanítványára is alkalmazható. ^Tocqueville — mondja Trefort — a parlamenti életben kitűnően betölté helyét, szándoka mindig tiszta volt, nagyravágyását mindig alárendelte a közjónak, gondolkozása mély, szónoklata komoly s mindig tiszteletgerjesztő; Ítélete s okoskodása felsőbb rendű ; s azon időben, midőn semmi botlás sem maradt eltakarva, általánosan tisztelt