Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1885 (28. évfolyam, 1-52. szám)

1885-01-25 / 4. szám

lett, hogy szintén teljesen hitelreméltó s jogosult feljajclulásoknak kell azokat tekintenünk, kivált midőn szemünk láttára s fülünk hallatára olyan dolgok történnek, melyek az emberi tisztult értelem retrogad irány felé tereltetésének tényeiül kell, hogy tekintessenek. Az .értelmi felvilágosodással karöltve járó protestantismus ugylátszik mai napig számos oly követőt számlál tagjai között — sokan épen áldozó papjai, — kik mintha csak a középkori catholicismus lelki vakságának éjeiből fennmaradt, kísérteni feljáró lidércek volnának, még ma is valóságos géppé akarnák lealázni az értelmes embert, mint a minővel a chinai elkelepelteti napi ima-rátáját s valóban azt hajlandó feltételezni az ember, miszerint ezen lelki kiskorúságban szenvedő emberek vagy olyan valamit követelnek másoktól, mit jó magok is csak fennhangon hirdetnek, de magukban lekacagnak, s igy valóságos kálomista jezsuiták — vagy hogy távoli fogalmuk sincs arról a tisztán emberi voltunkhoz illő kegyes s boldogító lelki állapotról, melyre a szívből önkéntelenül fakadó ima az embert emelni képes. Jézusunk óva inté az övéit, hogy a mikor imádkoznak ne legyenek bőbeszédűek. S melyik művelt katholikus nem mosolyogja meg olvasóját imákkal lemorzsoló hitrokonát, ha e cselekvénynek végzőjére való jótékony hatását elismeri is? S nálunk protestánsoknál is nem kelt-e gyakran ha megbotránkozást nem is, de legalább mosolyt, a mikor egyik-másik istenes falusi vagy városi hívünk egész testét s különösen nyakát utána nyújtva a pap szószéki imájának sugó hangon utána ásit? S mégis kicsoda botránkoznék meg az áhítat ez önkéntelenül jelentkező külső cselekvényein, még ha valóban lelki szükségből erednének is azok?! Az imában mindenkor a szív benső s igazi kegyessége kell, hogy megszólaljon, ahoz mindenkor az imázás szükségének kényszerítő érzete kell, hogy jelen legyen az imázó lelkében. ^Az ima —mint Borsodink oly szépen mondja, fölséges eledele s élete a léleknek, mely nélkül a sivár földön ha tán el lehetnénk is : de boldogok nem lehetünk. * De mint ugyan ő finom érzékével oda teszi utána: »hogy alkalmas-e rá mindenkor az ember? mondja meg az, ki imádkozni szokott* stb. S ugyan van-e lehet-e ember, ki ha nem óra s étrend szerint kimért ütemre is. de azért legalább olykor-olykor imára ne nyitná ajkait, ha nem valamelyik versbe szedett vagy egyik másik vallásos felekezet kiszabott imáját veszi is szájába ! Mint köznépünk mondani szokta: még a tolvaj is imádkozik rablási munkája előtt; sőt az éjszakára lepihenő barmoknak az elalvást megelőzni szokott erősebb kilélegzését is hajlandó imaszerű sóhajnak keresztelni el. S valóban az ima a léleknek a legdrágább, semmivel nem pótolható orvossága, balzsama, mely a fájdalom és bánat könyözönét áldó napsugárként szárítja fel a kín sajtolta szemekből, s a halál örök álmát is szelíden szállítja le a lehunyó szempillákra. Az ima a lélek gyakran viszszatérő pünkösdi ünnepe, egy-egy megváltási pillanata, melyet a ki nem érezett: nem tudja mi az igazi boldogság. Melyikünk nem emlékezik vissza kedvesen a gondtalan gyermekkor amaz ünnepélyes perceire, a mikor a gondos anya szelíden megsimogatva fejecskénket s azt mondá, hogy : ^kis kacsóid összetéve szépen, imádkozzál kedves gyermekem!* elgyügyögtük felkeléskor, lefekvéskor, étel előtt, étel után az asztal áldást s imát, jó lehet, ki tudja hányszor, különösen a lefekvés előtti ima elmondásakor, alig vártuk, hogy ámment mondhassunk az előttünk érthetetlen szent igékre, mely nem tetszésünknek szemünk erős dörzsölgetésével ugyanám igyekeztünk kifejezést adni?! Avagy kit ne hatna meg s emelne fel a földi lét lesújtó gondjai a sokszor nemtelen érdek harcok között is, midőn az Ur házának küszöbén belől felzeng a hivek ajkáról a lelki illatként ég felé szállani óhajtó ének és ima s az egymástól társadalmi állásuk által elszigeteltnek vélt gyülekezeti tagokat egy szent érzelemben egyesülni látjuk ?! Még a pogány is fölmagasztosulva kell, hogy érezze magát, midőn önalkotta bálványai előtt bemutatja hálája vagy félelme adóját; s mennyivel inkább boldognak érzi magát egy tisztult felfogású keresztyén, ki az imában nem egy csodával hatásos felső segélő keze után nyu], hanem mintegy saját lelkében igyekszik feltalálni a nyugalmat, mely biztat, óv az élet ezerféle esélyei között! És mégis mennyivel másnemű fogalmaink vannak ma az imázás lényege- és jelentőségéről, mint ezelőtt csak egy félszázaddal is ?! Ma már nincs tisztult felfogású keresztvén, ki az imától O ¥ 7 természet feletti hatást várna; melylyel talán a világokat igazgató fő lényt szándékoznék békés hangulatra, talán éberebb gondoskodásra birni maga iránt. Ma már tudja a legtöbb ember, hogy minden imának csak benső, erkölcsi értéke van, hogy a modern tisztult vallásos világnézetben az ima életünkre nézve csupán erkölcsi jelentőséggel bír. Az ima meghallgattatása nem anyagi vágyaink teljesülésében nyilatkozik, hanem azon tudat élővé lételében, hogy ^a kegyesnek minden dolgok egyaránt javára vannak/ mely tudat fokozza az egyén értelmi és valláserkölcsi erejét. Egy teljesen másnemű de szintén fontos kérdés az hogy: vájjon az ima, eltekintve belső életünket érdeklő jelentőségétől, gyakorol-e valami tényleges befolyást a dolgok külső menetére? Mi azt hiszszük hogy: igen. Nem mintha valósággal alakító be-