Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1885 (28. évfolyam, 1-52. szám)

1885-08-09 / 32. szám

lebeztem a tiszántúli ref. egyházkerülethez. Az első kerületi gyűlésen tárgyalták fellebbezésemet, de érdemleges végzést rá nem hoztak. A második kerületi gyűlésen (1884. aug.) ismét tárgyalták, de nem végérvényesen ; a végzés értelme oda terjed, hogy : addig is, mig ügyemben végérvényes határozat hozatnék, a békés-bánáti egyházmegyei végzés jőváhagyatik. — A harmadik kerületi gyiilés (1885. ápr. 28.) alkalmával a kerületi törvényszék ismét elővette ügyemet, s 184. sz. alatti Ítéletben, hivatkozással a 117. 119. és 257. §. c. d. e. pontjaira, (tehát nem is a 246. §. folyó pontjaira, mint a hogyan a közlő irja), a békés-bánáti egyházmegyei biróság Ítéletét nem hogy helybenhagyta volna, hanem tényleg megsemmisítette s más ítéletet mondott ki; ez egyhangúlag hozott ítélet ugy szól, hogy én, mint ref. segédlelkész, a tiszántúli ref. egyházkerület keheiéhen nem működhetem. — Ezen ítélet nem a lelkészi minősítéstől, sem pedig a segédlelkészi hivataltól való megfosztás ! Az egyházmegyei biróság Ítéletével szemben sokkal enyhébb és toleránsabb. — Egyébbiránt ügyem ezzel még nincs befejezve, mert ezen végzést is sérelmesnek találván, megfellebeztem az egyetemes conventhez. Nem kívánok a történendőknek elibe vágni, azért csak annyit említek meg, hogy e fellebbezésre egyházi törvényeink értelmében joggal birok. Minden személyes tekintetek és érdekek kizárásával (hisz magán érdekem az egész ügyben semmi sincs !) csak is igazságot keresek. Lehetetlenségnek tartom, hogy azt világos tények bizonysága mellett fel ne találjam. Enynyit kívántam az egyoldalú közleményekre és szándékos elferditésekre helyre-igazitásul közrebocsátni. H.-M.-Vásárhely, 1885. jul. 28. Nagy Bálint, küzs. felső leányisk. igazgató s ref. s. lelkész. Más rövid megjegyzések Derzsi ur adalékaira. Epen a napokban, Derzsi ur adalékainak olvasása után — jártam a nagy-harsányi ó-temetőben, meglehet a szegény Alvinci György sírját is tapodtam, ki 1574-ben Dávid Ferenc által a végre küldeték Baranyába, hogy a Krisztus tagadók táborát proselyták szerzésével erősitené. Erről az Alvinczi ről azt irja Bornemisza Péter »Az ördögi kísértésekről® című (Serapte 1578.) könyvében : »Alvinczi György, Dávid Ferencnek oskola mestere, eretnek, ki tagadta a Jézus Krisztusnak örök istenségét, lakék nálam egynehány nap, de akkor titkolta magát. Kérdém : ha ismeri-e valóban Dávid Ferencet ? azt mondta : intus et incute — kivül — belül ismerem. Kérdém: mit vélsz felőle ? a mit mond, szive szerint mondja-e? mondá: sőt valamit szájával beszél, titkon mind más van a szivében.® Ha igaz Alvincínek e mondása, akkor ő nem volt igaz hive Dávid Ferencnek, mert háta mögött mondott róla olyat, a mi jellemtelenségnek nevezhető ; ha nem igaz, akkor Alvinci alakoskodó volt, a mint hogy Bornemisza igy ír róla tovább : »mondék : tehát te is olyan vagy, és ügy volt. Mert hog)' elment tőlem, a hívekre támadott, ily nagy kötés alatt, hogy a ki egymást meggyőzi, az fölakasztass ék : ő meggyőzetett s a török fölakasztatta. « A ki erről többet akar tudni, olvassa meg a Czelder szerkesztette »Figyelő« 1882. é. f. 2—3. füzetében Bod Péter leírását, melyet én ott közöltem »Veresmarti Illés emlékezete® cimen. Ebben Bod igy ír: (magyar fordítás) »különösen bizonyos Alvinci Györgygyei volt egy nevezetes és fővitatkozása (t. i. Veresmarti Ülésnek), kit Dávid Ferenc a maga hittanjainak titkon-nyilván hirdetésére Magyarországra kibocsátott. Végre Baranyába is, mely akkor a török hatósága alatt állott, eljutott Alvinci. Itten Nagyharsányban, a Krisztus istensége felett az orthodoxokkal, különösen Veresmarti Illéssel a török bég elnöklete álatt 1574-ben nagy vitába ereszkedék, és pedig oly kikötéssel, hogy a ki meggyőzetik: felakasztassék. Alvinczi társaival együtt a vitában zavarba hozatván, legyőzetvén, a török tiszt parancsára, minthogy ő maga előre igy szabta ki, saját törvénye által felakasztatott.® Csak azért hoztam elő e régi históriát, hogy Vásárhelyi János urnák tudtára adjam, hogy most is van Baranyában ilyen titkon-nyilván működő Alvinci', tehát Vásárhelyi urnák tökéletes igazsága van, midőn azt állítja, hogy a Derzsi ur hitfeleinek természetes szokása ez a titkon-nyilván való proselyta fogdosás ! Hogy ez az Alvinci ki légyen ? Derzsi ur igen jól tudja, mert hisz sikeres térítései okán választották meg Kolozsváron tiszteletbeli tanácsosnak; négy nőt (kik férjüktől válni s titkon szeretőikkel egybekelni akartak) téritett meg már, s csatolt a kolozsvári unitárius anyaegyházhoz 1 pedig nem hiszem, hogy ft. Ferenc József püspök úrtól volna neki megbízó levele; mert hát a •»nem igaz« mellett ez is felhozatott argumentum gyanánt! Ez a fogdosás tehát tény, erről én magam személyesen győződtem meg, az illető Alvinczi saját elbeszélése és tulajdon tapasztalataim után ! De még más tény is van : az illető Alvinci nagyban dicsekszik, hogy a baranyai ref. papság között igen sok hitfeleire talált; többek közt megneveze előttem egy ref. lelkészt, kit én a Jézus-Krisztus igaz meggyőződés szerint való hűséges szolgájának ismertem, s tudtam is róla, hogy az Alvinczi ur által egyházába becsempészett unitárius könyveket kiirtotta, s midőn két tekintélyes tanú előtt elmondám neki ujabb Alvinczi beszédeit, a legnemesebb indignátióval utasitá vissza! Tehát erről az újkori Alvincziről is lehet mondani azt, a mit a régi Alvinczi Dávid Ferencről s a mit Bornemisza Péter viszont a régi Alvincziről mondott! Vásárhelyi János ur tehát nem mese beszédeket beszélt, hanem saját szomorú tapasztalatait mondá el, miket közvetlen szerzett az újkori Alvinczik titkon — nyilván való működéséről. Még egyet! Én csak 3, mond három unitárius emberrel találkoztam az életben ; de ugy tapasztal!am, távolról sincs meg bennük a reformátusok iránt az a testvéri, atyafiúi szeretet, melyet Derzsi ur emleget, mert hogy például Abrudbányán »iskolát az evangelikus reformátusok tartanak, melyben az unitárius gyermekek is tanulnak, s ezért viszonzásul az evangelikus reformátusok közösen használják az unitáriusokkal ezeknek templomát, — ez, — mint tudom — nem annyira a testvéri szeretetnek, mint inkább a koldus szegénységnek következménye ; mondom, ugy tapasztaltam hogy távolról sincs meg bennük a reformátusok iránt az a testvéri szeretet, melyet Derzsi ur emleget, sőt inkább mint Ábrahám mondja : (Luk. 16, 26), »mi köztünk és ti köztetek nagy közbevetés vagyon.« Éri — mondom— ezt tapasztaltam; — az egyik unitárius ismerősömnek ugyanis — ki külömben igen kedves, szelid lelkületű ember, országos nevű tudós — ez a jelszava: »megálljatok kálvinisták, ki roppantom a nyakatokat /« mire én a magam szokott drastikus módja szerint ezt válaszolám: »lci ám én a