Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1885 (28. évfolyam, 1-52. szám)

1885-07-26 / 30. szám

egy bádog kanállal megkínálva biztatott, hogy azzal megehetem ha lesz mit. Az 1819. év őszén subscribáltam. Debrecenben j hat évet töltöttem, nincs mire emlékeznem mint arra, hogy ennek a hat esztendőnek java is csak nyomorúság és folytonos küzdés volt, mert a Sátánnak két belém tört nyilát hordoztam testemben, mely engem a porig alázott, hogy magamat el nem bíznám, de egyúttal beteges ingerlékenynyé tett, hogy magamhoz közel ne bocsássak senkit egy baráton kivül, ki sokszor meglátogatott, vigasztalt a negyvennegyedik kihalt lakfészekben. Professoraim nem ismertek, nem szerettek, a nagyobb esküdt diákok rám sem néztek, kivéve talán Kekk Dánielt, ki néha ajtót nyitott rám és szóba állt velem. Mások örömmel emlékeznek a boldog, ?. vidám diáki életre .... én nem. Egy borult őszi estve magamba mélyedve eltökéltem, hogy ennek a kinos fél-é'etnek végét szakítom, ha egyébként nem, erőszakosan, de a természetre bízva a végrehajtást; de miként? Felköltöztem a harmadik emeleten levő 47-ik sz. szobába, hová 48 lépcsőn kellett fel és lejárni, ez lesz biztos lajtorja, gondolám, mely a halálhoz visz. Elkezdtem a fárasztó végzetes munkát fel és le. Célt értem, mellem hörgött, ágynak estem, de kórházba nem jelentkeztem. Eljött a tavasz, feljártam mint élő halott, megvallottam, meggyóntam barátomnak tervemet, ez gyávaság volt tőlem. Másnap derült tavaszi reggel feljött hozzám az én barátom. Keresztes József, kivel még Kecskeméten siríg tartó frigyet esküdtem. Oh mily szelíden mosolygott le a hold a két fiúra, mikor egymás nyakába borulva örök hűséget esküdt I Most ott nyugszik a forradalomban meggyilkolt lelkész a Feketícsi temetőben. Bejött hozzám Horácból idézve »non ego perfidum dixi sacramentum« felemelt ágyamból, felöltöztetett, »jösz velem« mondá, és vezetett, vitt a nagy erdő felé, az ákác virágzott, egy alá letelepedtünk, rövidre szaggatott lélegzettel szedtem az illatos tavaszi lég ujitó lehelletét. Ugy-e szép a természet kebelén az élet ? kérdé tőlem, szép mondám én, vállára hajtva nehéz fejemet. Másnap helyet csinált a kilencedik lakszobában, reggellenkint hozta a mézes tormát, a fiatal életerő győzött, és én az egyszerű orvosszer mellett fellábadoztam. Hat esztendő elforgása alatt sok mindent összetanultam én Debrecenben, olasz, francia nyelvet, Goldonit ultima lettere di Jacobo Ortist olaszból magyaráztam, a német nyelvet már teljesen birtam és beszéltem, német tiszteknek adtam órákat, Leitner ezredes ritka szépségű mostoha lányát tanítottam földrajz mellett magyarul, szász tanítványaim voltak, ugy hogy az utolsó évben kimehettem városi lakosnak. Itt egyedül Schillerrel éltem, prósai munkáit, Mór Károlyt, a 30 éves háborút lefordítottam, megismertem szép hazai nyelvem erejét, szépségeit, szép Ízlésem műérzetté nemesedett, már legátus koromban csak saját, bár tökéletetlen munkáim mondogattam a falusi tanítók hitetlen bámulatára. Beletévedtem a bölcsészetbe iskolázás nélkül, Hume pyrhonismusban evickéltem, két szomorú játékot búsultam össze, hol az egész személyzetet rakásra öltem passióból stb. De ki tudná mind elmondani vagy rendezni azt a chaost, melyet hat év alatt agyamba raktam iskolai tanulmányaim mellé ? Ilyen készülettel hagytam el Debrecent, és mentem a nép közé Lovasberénybe akadémikus tanítónak 1826 őszén. Itt töltöttem két évet főnököm és esperesem Pap Mihály mellett, figyeltem, tanultam két esztendeig olyan dolgokat, melyeket más helyen tanulnom nem lehetett volna. Hallgattam sok jeles magyar egyházi szónokot imádkozni, papolni, de Pap Mihályhoz foghatót talán egyet se, legalább az én véleményem szerint. Többszöri hallgatás után eltökéltem, magamban elvégezétn és mondám, hogy nem nyugszom, mig egész modorát el nem sajátítom, két évi törekvésem után ez sikerült. Látni kellett őt, miként didaktikailag oktató hangjából a declamatióig áttüzesülve vitte, ragadta magával egyszerű hallgatóit a megindulás legmagasabb fokáig. Szelíd lágy hangon mint kérlelt, vigasztalt, stentorával mint a vihar, hogy zúgott és döntött. Hol az a hang, mely a bűnbocsánatért könyörgő nép lassú zúgása közben megtört ? Ez amaz imahang, melyet a nagy drámai művész Egresi Gábor az egész mivelt világ színpadjain s szószékein keresett, s utoljára mint ő mondá nekem, egy egyszerű magyar kálvinista pap imahangjában fedezett fel Pécelen, ez az öreg Pap Mihálytól eltanult imahang volt. Igy telt el két nevezetes esztendő életemből, az Ároni házban feltaláltam atyámat, anyámat, a család tagjaiban testvéreimet, kik engem testvéri indulattal szerettek, sőt kényeztettek, ennem adtak ha éheztem, innom ha szomjaztam. Az apa életnek kenyerével, az anya felügyelő jósággal táplált, a család testvérivé fogadott. Az idveziilt papnak, prófétának palástja reám hullott, és én azzal mint hajdan Elizeus megütöttem a vizeket, melyeken a jövőbe átgázolnom kellett. Ekkor tanultam valamit zenéből is, melyen a szónoklat hangjait külömböztetni és skálázni tanultam. Két év múlva aggott atyám házához mentem készülni a papi-vizsgára. Nagyon sokat tanultam, majd belehaltam, hanem jutalmam meglett, mert a főpap Bátori a nyolc kitűnő pályázó között engem tett elsővé. Magam sem hittem. 1828 ban pappá szentelt a nagy Bátori, mikor kezét fejemre téve megáldott, megnyílt felettem az ég és én kettős mértékben szívtam nagy lelkét magamba. Atyám 1831. febr. havában halt meg, helyébe az egyház az ó-budaí és pomázi*) lelkészszé engem választott. Itt laktam vagyis fészkelődtem 1844-ig, itt nősültem, nőm Storch Katalin volt. Áldott legyen az anya, ki nekem e nőt nevelte, szenvedni, nélkülözni, velem együtt az élettel küzdeni tanította. Az én nőm nagyon közelről látta a szabadságharc változatos jeleneteit, ő a gyenge nádszál rám hajolt, hogy engem takarva védjen, hogy küzdjön a viharral természetfeletti erővel és összetörjön. A szabadságharc véres oltárára én is tettem áldozatot! Ó-Budán tizenhárom esztendeig szolgáltam. Tnbb életrevalósággal most későn látom már, hogy legjobb lett volna nekem otthon maradni, sokkal jobb és hasznosabb, mint így ágról-ágra szállva elhullatni vagy elverni tollaimat. Erre a 13 esztendőre esik Törökkel és Székácscsali találkozásom, a protestáns lapban történt nyilvános fellépésem, hol mint rendesen megtörténik, a fáradságból, a munkából minél több, a juta ómból mi sem jutott. Itt van talán helye, hogy valamit említsek az anyagi dolgokról is, melyeken, mig mások oly sokat törődtek, én csak annyira mehettem, hogy ott nem messzi a szegények hálától építettem egy kis hajlékot, hogy halálom után legyen hová húzódni özvegyemnek, árváimnak, a világtalan leánynak, nélkülözni, azután meghalni. Ennyi az egész, a többiről szóljanak osztozó társaim a szegények és az egyiptomi kalmárok, kik alig hagytak rajtamvalót. 1844—45 Kömlodön telt Perczel Mór, Sárközy József, a két Pázmándy és a Taliak társaságában sebesen, *) Pomáz akkor filiálja volt Ó-Budának. Szerk. 60*