Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1885 (28. évfolyam, 1-52. szám)

1885-07-05 / 27. szám

ISKOLAÜGY. A cselekvényes oktatásról. Egyház és társadalom versenyez az áldozatkészségben, mit az iskolák fenntartása igényel. Bár versenyezne azok belső fejlődésének fokozásában is, de itt bágyadtabb az érdeklődés s ezért aránytalan a haladás. A jó »Hübner« és »Kis tükör« ideje óta alig mentünk előbbre az elemi iskola értelemfejlesztő, i<meretgyarapitó és szivnemesitő célja felé (kivévén a számtani oktatást), pedig legalább tizszer annyit tanulnak gyermekeink, mint 30—40 év előtt mi tanultunk. Nagyon is sokat tanit a mai iskola, s az eredmény? hogy legtöbb gyermek »kis öreg«, kényes, unott. A túlterhelés, a sokat tanitás s még inkább a sokat tanultatás ellen ébred mind hangosabb panasz. Most hogy évzáró vizsgák képezik az iskola napi eseményét, időszerű a tanitó és tanitvány tulterheltetésének tapasztalásából levonnunk a következtetést: minő módszer viszi egészségesebb eredményre az elemi oktatást ? Mit tesznek tanítóink? Vagy „előadnak* egyetemi tanári nagyképűséggel, önérzetüket hizlalva, és a növendékeket elaltatva; vagy tanítanak egészségölő szorgalommal, minden gyermeket külön tömögetve — libaként — magyarázattal; vagy »tanultatnak* (ez a legáltalanosabb) a nyalábszámra vásárolt könyvekből, melyek töb'cé-kevésbé alkalmasak, hogy a gyermek alaposan elidegenedjék egész' életére a tanulástól és könyvtől. Mindez a lélekölő munka a testet is sanyargatja, mert a gyermek természetellenes mozdulatlanságra van az iskola kínpad-ján kárhoztatva. Semmi élet, semmi cselekvés nincs az iskolában, pedig a gyermek csupa él t, csupa tevékenység. A bárminő oktatás mellett nevelésről szó sincs, pedig minél alacsonyabb fokon áll a nagyközönség általános műveltsége, annál kiválóbb hivatása az iskolának az erkölcs és illemre szoktatás, sőt a testi nevelés is. Tanításnak és nevelésnek pedig közös főszabálya, hogy a gyermek én-jéből kiforró, vagyis olyan legyen, mely a gyermek élet- és lélektani legkiválóbb tu'ajdonságán a cselekvésen alapul. Az alkotási ösztön — ez az isteni szikra — csillan ki a kisded minden vágyából, szavából, tettéből leg feltűnőbben. Az állati »létért küzdés« már a kisdedben fölmagasztosul alkotási vágygyá. Mindent ismerni akar, hogy mindent alkothasson ; mindent átidomit, ha másként nem képes : ragyogó képzeletében, mely a pálcát igazi lóvá, az asztal alját igazi házzá, a babát élő játszótárssá varázsolja, és erdőt, völgyet, benépesít hozzá hasonló csudaerejű lényekkel, tündérekkel. A játék a leglelkesebb munka, mit ha igy Ítélne mindenki meg, a legterhesebb munka is játék lenne. Szóval a gyermek maga a megtestesült cselekvés. Es ezt a gyermeket az iskolában tétlenségre kény- j szeritik. Orák hosszán összefont karral ül, halgat, s ha szájat felnyitja, nem a saját gondolatának ad kifejezést, hanem a tanitó, vagy a tankönyv szavait recitálja. Az ismeretek mint készek nyújtatnak neki, nem ő szerzi, nem ő alkotja meg azokat, nem esnek azok keze ügyébe nem épülnek a természettől közvetlen tapasztalásán. Az egész tanításban a tanitó és a tankönyv tükröződik csak le, és nem az uj ember nő fel a gyermek lelkében. Ez az oka, hogy >kis öregeket« nevel az iskola, ezért unja az iskolapadot meg a gyermek, ezért lesz kelletlenné, dacossá, ezért marad tudatlan a mai gyermek. Természetellenes irányban fejlődik elemi oktatasunk: természetszerűvé kell tenni. A cselekvési ösztönt elégítse ki, és használja fel céljaira a tanitó Vigyük be az iskolába a munkát és a játékot. A munka mint nevelésoktatási eszköz hivatott szószólóra talált két év előtt a tanítók orsz. képviseleti gyűlésén Gönc1/ Pálban; a játék pedagógiai értékét ugyanott Kis Áron hirdette lelkesen és avatottan. A gyűlés egyhangú kijelentéssel elodázhatlannak nyilvánította a munka és játék módszeres alkal mazását az elemi iskolában. És mi történt azóta ? A lapok registrálták a javaslattevő felolvasásokat és a közgyűlés megállapodását... aztán telt nap-nap után, év-év után, és maradt minden a régi. Pedig a tanítók első sorban önmaguk ellen véte nek, a cselekvényes oktatás behozatalában való késlekedéssel. Mert mig most a kelletén tu'felhányt »tulterheltség« jármában meddő munkára pazarolják idejöket, kedvüket, egészségüket: a foglalkoztató tanitás felényi fáradozással tizannyi sikerre vezet. Nem kell annyit beszélni, leckézni, a gyermek munkakedve és a mindenkori alkalom kijelöli az oktatás tárgyát és módszerét; a foglalkozás anyaga iránt felébredt ismeretvágy utat nyit a gyermek lelkébe a tanításnak, az egyszer hallott dolog emlékébe vésődik csak oly kitörölhetlenül sőt mélyebben, mint a mese; a tananyag a foglalkozás körében csoportosítható, s igy kevésbé terhelő; a gyermekek kedve nem lankad és nem engedi lohadni a tanitó ügyszeretetét sem ; az iskola nem lesz a gyermek lélek börtöne, hanem tökéletesedésre önként törésének temploma. Ismerek is tanítót; ki ily módszerrel él, és ismerem fáradozásainak dúsan termő sikerét. Es ismerem (mindenhol látható) a kisdednevelőknek épen a munkára épített kedves módszerét, mely az alapnevelés és az ovodában megengedhető legelemibb oktatás terén az iskolák meddő működésével összehasonlítva csodás eredményeket mutat föl Az elemi iskola alsó osztályaitok növendékei nem állanak magasabb fokán az értelmi fejlettségnek, mint az ovodák felsőbb osztályának kisdedei a mely módszer tehát ezeknél több mint fél százados gyakorlatban legjobbnak bizonyult, mindenesetre legjobb azok körében is. Ki a foglalkoztató nevelés oktatás fejlődését közel két évtized óta figyelemmel kisérem, közölhetek talán kevésbé ismert eszméket a cselekvényes oktatásról a tanügybarátokkal. E módszer bővebb ismertetését megkísérlem hát, előre kikérvén a szakférfiak biráló megjegyzéseit. Eötvös Kálmán. (Vége köv.) KÖNYVISMERTETÉS. Heidelberyi Káté. A régibb és ujabb eredeti kiadások nyomán fordította s történeti bevezetéssel ellátta Erdős Józ.se/ ev. lelkész. Lúgos, Traunfellner, 18S4. Luther bensősége, Melanchthon világossága, Zwingli egyszerűsége és Calvin lángheve egybe van forrasztva a heidelbergi Kátéban, mondja Gőbel. A reformált egyházak megannyi külön nemzeti egyházak ; szerves közösségben nem állanak mint a r. k. vagy a görög hitű népek s oly kapocs sem létezik közöttük, mint a milyen az, mely a Luther irányát követők összességét az »ág. hitv. egyház* keretébe fonja. Minden országos egyházközönségnek külön hitvallása, symboluma van, mely keletkezési idejének történelmi viszonyaiból kölcsönzé sajátságait s némi tekintetben az illető népnek tükrözteti vissza lelki és kedélyi hajlamait és igényeit. Minden hit-