Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1885 (28. évfolyam, 1-52. szám)

1885-07-05 / 27. szám

tanitó legyen, a szó legszorosabb értelmében, hanem különösen mint vallástanitó birjon azon érzülettel, a mely tőle megkívántatik, birjon igaz, bensőséges, őszinte gyermek szeretettel, a mely megmenti őt egyrészt az érzelgéstől másrészt a túlszigoru rigorizmus, csökönös pedanteria elidegenítő, visszataszító hibájától. Szeresse vallását ne csak szájjal, de szivvel is, s ha ezt teszi, szorgalma nem csak nem hül, sőt nem riad vissza a legyőzhetetlennek látszó akadályoktól sem. Ismerje a szent írást, a melyre kell, hogy alapítsa minden tanítását s a melyből igy, mint forrásból merítheti az élet tiszta vizét, s tanítványainak hitéletét — mely ápolásra szorul — belőle öntözgeti, táplálja, üdíti, és élteti. Összes vallásos ismereteit pedig hassa át, s éltesse azon valódi tudományos képzettség s keresztyén világ és élet ismeret, melyet művelt keresztyéntől, annál inkább egy vallás tanítótól megkövetelhetünk. Egyszóval birjon lélektani ismeretek alapján álló nevelési ügyességgel s tanítási készséggel. A lelkészek négy évi theologiai pályájuk alatt ily vallásos szellemben taníttattak és neveltettek, s az aki nem intentióból szolgálja egyházát, hanem a kenyérért, a megélhetésért, az nem lelkész, az nem lelki tanitó, épen azért jog és igazság szerint a lelkészek kötelezvék arra, hogy a vallás-erkölcstant ők tanítsák. Az a szegény tanitó, ki egész éven — nagyobb egyházakat értek — úgyszólva rabja az iskolának, hogy ha feladatát, teendőjét helytelenül értelmezi, s a vallás-erkölcstanra nem fordit legnagyobb gondot, kétségtelenül sok nehézséget okoz, s a kiskorú egyház ily irányban a nagykorúságra soha sem neveltetik, s oktattatik, és épen ez a reformált közönyösségnek egyedüli oka és alapja. A katholikus egyház papjai rég idő óta tanítják a vallást a népiskolákban, mindenféle egyleteket szerveznek, alakítanak, és különösen a nőket vonják be azokba, akik, mint leendő családanyák a vallásos szellemet ápolják, felébresztik gyermekeikben már a gyermek években. És mi mind ezekkel szemben mit teszünk ? Semmit! Panaszkodunk, jajgatunk Jeremiással, vallástalanságról, üres templomokról tartunk prédikációkat, de azt elfelejtjük, hogy a vallásosságot a minden szépre és jóra fogékony gyermek években csepegtessük be a szivekbe. Még az úgynevezett vasárnapi iskolások vallásos oktatásáról sem gondolkodunk, >mivel hivatalos elfoglaltatásaink azt nem engedik meg*. . . ^nem azért tanultunk tízenkét esztendeig, hogy iskolás gyermekeket tanitsunk, a tanitó fogalom magába zárja a tanítást, mi csak felügyelünk az iskolára. . . * Pedig higyjék el jó uraim! hogy sokkal jobban lehetne értelmes, okos, vallásos polgárokat nevelni, ha vállvetve menne a dolog, mint azt egyházunk virágzása kívánná. Nem akarom azért azt, hogy a tanitó soha se tanítsa a vallástant. Mint eddig ugy ezután is imával, énekkel kezdje és végezze tanítását. A lelkész pedig hetenként legalább 4 órán foglalkozzék az iskolai vallás tanítással, és legyen gondja arra, hogy az ismétlő iskolások vallásosan neveltessenek. Ajánlom ezen indítványt az egyetemes lelkészi értekezlet becses figyelmébe. Ne csak saját egyéni hasznunk megvalósítása érdekében tartsunk értekezletet, hanem az egyház java és boldogsága felől is gondolkodjunk komolyan, ha azt nem akarjuk, hogy bennünk rejlő férgek egyék meg erős gyökereinket. Vagy nem látja szükségesnek még ma sem az egyetemes reform, egyház, hogy a lelkészi kar — mint arra hivatott — tanítsa a vallástant népiskoláinkban ?... Nem akarja a lelkészi kar, mivel ezzel egy kis teher is jár, holott megmondatott: > egymás terhét hordozzátok. . Ha a valódi hitéletet iskoláinkban nem igyekezünk megvalósítani, hiába jajgatunk a vallástalanság felett; mert csak is az élő, a munkás hit teheti látogatottá templomainkat, buzgókká, vallásosakká református népünket. Fehérvár-Csurgó, 1885. junius hó 4. Thúri Etele. ev. reform, h. lelkész. Nézeteim*) a vallás-, pap- vagy tanitó általi tanításának kérdéséhez. Kezdettől tárgyához illő érdeKlődéssel olvasgatom lapjainkból az egyiittes és különböző nézetek nyilvánulását annak kérdése felett : ki tanítsa a vallást a népiskolában a pap, vagy tanitó-e?! Legközelebb a becses lap 21-ik számában, a fontos kérdéssel foglalkozásnak csak mintegy jelzése tétetett közzé. Annyiazonban tisztán áll előttünk, hogy az »ügyes tollú» foglalkozó, ugy vélekedik, miszerint a lelkészek nem taníthatják, mert azok különben is el vannak halmozva munkával. A mily sajátságos lelkész tollnak ez áll tása, épen oly gyenge érvelése is, melyet, mint látom, az »ügyes« ügyes volt önmaga ellen érvelni egész a hatálytalanságig. Ennél jobban örülök annak, hogy nt. szerkesztő ur sem áll pártján, sőt velünk szavaz, kik ugy vélekedünk, hogy bármily nagy elfoglaltatás mellett is szakítson a lelkész időt arra, hogy a reá bízott nyáj ifjabb tagjait ne engedje gyenge korukban megmérgeztetni. Minthogy az ügy még folyvást vajúdik, a kérdés nincs eldöntve: legyen szabad érdeklődésemnek kifeje*) Érdékesnek tartjuk e két — ugyanazon tárgyban és irányban irt — cikket együtt közölni, hogy annál inkább kitűnjék, az érvek mily halmaza hozható fel a vallásnak a lelkészek által való tanitása mellett. Vajha a közel jövőben ez érvek még szaporodnának egygyel, a legfontosabbal, mely igy hangzanék: Pál apostol azt mondja: »Mindeneket megvizsgáljatok és a mi jó, azt megtartsátok« én mint lelkész a vallástanitást megpróbáltam, azt felette jónak találtam és igy meg is tartom. Szerk.