Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1885 (28. évfolyam, 1-52. szám)

1885-07-05 / 27. szám

zést adva, elmondani nézeteimet, adalékul a többiekhez, hogy legalább egy szavazatot képezzenek soraim. Hogy bai van; hogy a vallás nem jól taníttatik és hogy a vallástalanság aggasztó hatalma uralg és szomo­ritó mérvben terjed hódítása ; azt kétségtelenül igazolja azon körülmény, hogy az Istenországának már e földön való megvalósulásáért, dicsőségének terjedéseért sóhaj­tozó s tevékenykedők ajkai azt rebegik sőt hangsú­lyozva hangoztatják, hogy a vallástanitást a népiskolá­ban el kell venni a tanítótól és oda kell adni a pap­nak. Bizalmatlanság nyilatkozik tehát a tanítók iránt és bizalom a papokkal szemközt. Nem vagyunk megelegedve az előbbiek e téreni eddigi működésével s dicsérjük ez utóbbiakét már előre is. pedig még csak gyanítjuk, hogy célnak megfelőleg fognak forgolódni az Ur szőllőjének elparlagosodott, becserjésedett kertjében. A bizalmat­lanság és bizalom okadatolása, ha jól jegyeztem meg, azon véleményben öszpontosul, hogy a tanítók nincsenek oly kiképzettek s nem tudnak a vallás-tanaihoz ugy szólani, mint a papok. Es e pontnál különösen jellemző jelenetet láthatunk a munka teréről le és az arra felléptetendő testületek ré­széről. A tanítók egyrésze ugyanis önérzetében sértve érzi magát, mert tudja, hogy képzetlenséggel és íigybuzgó­ságtalansággal nem adott okot a bizalmatlanságra : tehát érdemének elismerést követelve, nem akarja engedni, hogy könnyittessék vállain az Úr igájának gyönyörűséges terhe. E szompontból tekintve a dolgot igaza van. A másik rész a vallástanításnak mint egyébbnek is semmi bensőséget nem tulajdonítva, nem tudván miben áll valódilag a siker és sikertelenség; ugyancsak nem vesztegel némán, sőt — miután ha nem az előbbi csoport magasztos oldaláról is, de szinte sértve érzi magát — elég hangosan kiabálja hogy nem! nem adjuk ki kezünkből a vallástanitást. Ezeknek már nincs igazuk. Ezek nem bánnák, ha papok tanítanák is a vallást, ezek könnyű érdemök könnyebbé tételét se szégyenelnék. A papok szinte csoportokat alkotnak. Itt van egy csoport, mely nagyobb-kisebb szellemi erejét, képzettségét, a valláserkölcsiség ügye iránti készséges buzgóságát szí­ves örömmel kínálkozik gyümölcsöztetni népiskoláinkban is a vallástanítás terén : a sok kötelességhez még többet csatolni is hajlandó, csak lehessen minéi tevékenyebb esz­köze az Isten dicsősége terjedésének. Ennek szép, ma­gasztos célja felé vágyódásában az a gyengéje, hogy csak magát látván valaminek lenni, a tanitó testülettől egész általánosságban tagadja meg az elismerést a vallás dol­gait illetőleg, és saját testületét véli olyannak lenni, mely tud egyszersmind akar és fog is a vallástanítás kellékeinek megfelelni. Amott ismét van egy másik csoport, mely bár kérkedik önmagával, mindazáltal gyarló, tehetetlennek érzi magát több kötelességet telje­síteni az eddiginél, mintha a tevékenységnek lehetne ha­tárt szabni p. o. a papi pályán, s csak ugy borsózik háta, illetőleg remeg szive midőn neszét veszi, hogy sor­rendbe szedett munkájához ujat is akarnak toldani. Tehát meggondolva,hogy nem szolgálhatunk két urnák egyszerre (zárjel közt legyen megjegyezve: a vallástanítás sokkal in­kább annak az urnák a dolga, kinek szolgálatában áll a pap, mint p. o. a községi képviselet teendői) erősen tiltakozik az ellen, hogy a pap tanítsa a vallást. E csoport felett szemlét tartva, talán nem esünk rágalmazás bűnébe, ha mondjuk, hogy bizony találtatnak benne olyanok, kik kihagyás nélkül tudják elősorolni a reájok várakozó kötelességeket, annyira hogy az ember első tekintetre csudálkozással kérdi: hogy nem roskadnak le oly sok munka-terhe alatt ? hisz annak hordozására több mint emberi erő kívántatik (no persze széjjelebb, egymástól messzebb vannak azok a gyakorlati életben mint a papiroson) de azért csak édes kevés a mit tesznek; mert a restség és kényelem szere­tet a mit ők oly igen szeretnek. Avagy nincsenek e a lelkészi pályán is egy vagy más megbízatású hivatalno­kok, kik címzetesen, névleg szerepelnek, áldott csen­des, nem »viszketeg« természetűek?! En ugy tapaszta­lom, hogy a valódi odaadással fáradozó hivatalnok, bármi téren is, nem tudja teendőit körvonalozni, hogy annyit és többet nem, s minél több dolgot végez el, annál inkább bele éli magát a tevékenységbe. Ime igy állanak a tanítók és papok csoportjai a vallástanítás kérdésével szemközt egymásnak ellenében. Ezekhez teszem én a számításból kifeledettet, ugy a ta­nítók mint a papok osztályából a hitetlenek, vagy — szelídebben — a bibliai alapon nem állók csoportját. Ez az, melynek bűnéül rovom fel annak tapasztalhatását, hogy anyaszentegyházunk ifjabb tagjai zsenge korukban megmérgeztetvén, terjed a vallástalanság, szennyeződik az erkölcsök tisztasága. Igen, mert bár e csoport tagjai sokat tudnak, még is nem sajátítván el azon »magasabb theologiát, hogy Isten az egész, emberiségnek atyja, az emberek pedig Isten gyermekei« szivökben nincs feléb­redve s »meghonosodva a vallásos érzelem legmagasabb fejlődési foka: az Isten és emberszeretet» ; pedig e két tényező bírásában rejlik a vallástanitásnak nagy fontos­sága, mert »mivel foglalkoznak a vallástanitásra szánt tankönyveink, ha nem Istennel, az emberrel és a kettő egymáshoz való viszonyával.« S ki taníthat ezekről, -ki a szentséges viszonyról kivánt eredménynyel?! Bizonyára az nem, kinek nincs keresztyén fogalom szerinti Isten hite, ; hanem csak természet imádása s mint ilyen az embert is a természet oly egyszerű gyermekének tartja, kinek a származáson kívül semmi összeköttetése sincs a termé­szettel: egyik mint nem fiu, a másiknak mint nem apá­nak s viszont, semmivel sem tartozik, sem kötelességből sem szeretetből. A hitetlen tanitó iskolájában lehet ta­pasztalatból meggyőződni, hogy »a vallást mint érzelmet tulajdonképen nem lehet tanítani«, mert ott a vallástan tárgyai betanittathatnak emlékezés szerint, de a hit nélküli lélek beszélő testi organuma, a holt betűkből sohasem fogja ! a vallásos érzelem melegét lehelni a növendék keblébe ! A mely tanitó 50 krért eladná mennyei idvességét annak iskolájában vallásos érzelem helyett a vallástalan­, ság mérgét szívják az »ifjabb tagok.« És itt megbocsát nekem »ügyes toll« ha azt mondom, hogy a tanítók so­rában a vallás tanítás kellékeinek érintett hiánya ha meg­! van az egyházkerületeink által fenntartott tanitó-képez­dékben : mennyivel kevesebb garanciat nyújtanak nekünk e tekintetben az állam által képzett tanítók. Avagy le­het e feltenni is, hogy ha egy felekezeti iskola elfeled­kezik saját felekezeti érdekeiről, akár a leendő tanitó egyéniségét, akár tanítványait, mint egyháztagokat te­kintve : az állam sokkal inkább eszében tartaná főleg ki­vált a protentánsokét ?! Én nem teszem fel. Az én nézetem tehát ott is eltér, »ügyes tollétól,« ha ő azért jajdul fel, mert a felekezeti képezde nem képesiti sikeres vallásta­nitásra a növendékeket, én pedig azért mert a vallásos hitet s érzelmet nem sajátitatja el. Nem rágalmazás ez, ha­nem szomoritó tapasztalatból merített meggyőződés igaz beszéde. Mert ismerek tanítót, ki előttem mondta, hogy sokszor pirul katedrában, ismerek tanítót ki egyházi lap egyetlenegy szavát végig nem olvasná nem tudom miért : ugy fél attól mint ördög a tömjéntől, amaz fe­lekezeti, emez állami képezdész volt. Van az ilyennek hite ?! taníthatja az ilyen a vallást ? ! Higyje a ki hiszi, de én nem hiszem!!

Next

/
Thumbnails
Contents