Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1885 (28. évfolyam, 1-52. szám)

1885-06-14 / 24. szám

hitükben való szívósságuknak sikerült aztán egyegy békekötés alkalmával engedményeket, a toleranciának kisebb vagy nagyobb fokát egy időre kicsikarni. Mert be kell azt vallanunk, hogy egész az utolsó időkig — habár a kor humánusabbra változásával simább alakban, de mindig csak tolerált, csak tűrt — és nem egyenjogú felekezet voltunk mi a magyar hazában, mely pedig, hogy magyar maradt, részben épen nekünk köszönhette. Igy tartott ez háromszáz esztendőn keresztül. Csoda-e hát, ha vérünkbe ment át, hogy mindig gyanús szemmel nézzük, a mi az államkormánytóljött, hogy ugy szólván folyton hadilábon állottunk. Alapjában megváltozott a helyzet, hála az egek urának, ugy hogy ha őseink örök hálára köteleztek minket az által, hogy az akkori időkben egyházunk mellett kardot fogtak ; mi utódainktól az egyháznak tett szolgálatainkért elismerésre ugy tarthatunk számot, ha ma olajágat veszünk a kezünkbe. Tagadhatatlan, hogy idő kell arra, míg az államszervezetben létrejött átalakulásoknak — bármily nagyok és gyökeresek legyenek is azok — hatása minden irányban érvényesülhet s azok már mindenki által észlelhető eredmények utján a nagy közönség hangulatára közvetlen benyomást gyakorolhatnak. Ezt tapasztaljuk egyházunk kebelében is. A magyar állam törvénybe iktatta a vallások egyenlőségét; a törvényhozás, élén a legalkotmányosabb magyar emberrel, a királylyal, va lamint a parlamenti kormány ez elvet minden alkalommal a gyakorlatban is alkalmazza ; és ime még mindig idegenkedünk. Hát elsáncolnók mi magunkat akkor is, midőn már nem ellenség, de jó barát közeledik felénk ? Hogy ez részben még ma is igy van, mint fönnebb kifejtettem, érthető, de tovább fönn nem tartható, — ha elmaradni nem akarunk. Éppen nekünk, kik azáltal, hogy itt a központban a közélet különböző nyilvánulásaival folyton érintkezünk, és igy az általános helyzet és irányzat iránt alaposabban tájékozhatjuk magunkat, feladatunk, hogy a közügyektől távolabb álló hitsorsosainkat felvilágosítsuk. Majdnem épen a legutóbbi időkig, izolált helyzetünkben, minden törekvésünk dacára alig haladhattunk kellőleg, elég volt, hogy helyt állottunk; csak Isten különös kegyelmének és felekezetünk szívósságának köszönhetjük, hogy ama mostoha viszonyok közt meg bírtunk volt állani és el nem sodortattunk ; ma, midőn többé az a veszély nem fenyeget, minden erőnket arra kell összpontosítani, hogy gyorsított lépésben haladjunk. A vallásos buzgóságot, melyet eddig az önfenntartásért való küzdés, a nyomásnak való ellentállás vett igénybe, más irányba kell terelni, gyümölcsöztetni kell az egyház fejlesztése, a korszerű művelődés ápolása és terjesztése érdekében, hogy mások által túl ne szárnyaltassunk. Mint kifejtém: a nyomás megszűnt, de ennek ne az legyen eredménye, hogy az alatta egygyé tömörült elemek széthulljanak, vagy éppen egymás ellen forduljanak, avagy, hogy a vallásos buzgóságot most már a közöny váltsa fel, — nekünk meg kell mutatni, hogy mi nemcsak az ellentállásra ott, a hol és a mikor szükség volt rá, — de az alkotásra is képesek vagyunk. Most, midőn szabadabban mozoghatunk, kettős szorgalommal kell hozzá látnunk, hogy híveinket számon tartsuk, hogy bárhova szórta is őket el a sors keze, tegyük nekik lehetővé a hitelveinknek megfelelő együttes vallásgyakorlást, a vallásos oktatás jótéteményeiben való részesülést. Annyival is inkább, mert midőn ezt teszszük, a legtöbb esetben egyúttal a magyarságnak tartjuk meg őket. Egyházunk kebelében az igaz keresztyén vallás tanainak megértésére és Öntudatos követésére, valamint az egyház tekintélyének kifelé való fenntartására és öregbítésére egyik főtényező, hogy valóban hivatottak és képesítettek legyenek azok, kik az Isten igéjét hirdetik közöttünk, hogy legyenek ők erkölcsileg és szellemileg erősek, legyenek ők nemcsak a vallásosság, de a műveltség szempontjából is példaadók, legyen gyülekezetében mindenik a szó teljes értelmében primus inter pares. Nagy fontosságot helyezek ennélfogva arra, hogy a fiatal nemzedék jelesei szentelhessék magukat a papi pályára ; hogy tehát nekik megadassék szellemi és anyagi értelemben a mód, magukat kellőleg kiképezni, megadassék a biztos kilátás, hogy sem maguk munkás életpályájuk alkonyán elhagyott korukban, sem esetleg hátrahagyott családjuk nem lesznek kénytelenek szükséggel küzdeni. De főleg a kulturális verseny az, melyen babérokat kell szereznünk. Tanintézeteink eddig is szeme fénye voltak egyházunknak, különös gondozásunk tárgyát kell, hogy képezzék ezentúl is. Nem elég az egymagában, hogy azokban az alapos tudományos képzettséget megszerezhesse magának az ifjúság, kell, hogy egyúttal a mívelt társadalomba illő modort is elsajátíthassa, hogy tanintézeteink kapuit önbizalommal kitárhassuk bárki előtt, még azok előtt is, kik netán szívesen kisebbitenének minket a világ színe előtt. Tanulnunk, tanítanunk és nevelnünk kell tehát, hogy legalább is lépést tartsunk másokkal, de őrizkednünk kell tévtanoktól, nehogy a képzelt tudás gőgjétől elszédítve, elbukjunk. Kiindulási pontunk más, mint a keresztyén vallás és erkölcs, soha sem lehet.