Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1885 (28. évfolyam, 1-52. szám)

1885-05-17 / 20. szám

az istenszeretetből következik az emberszeretet, ép ugy igaz az is, hogy a vallásban szerepe van a tudásnak is, mert bizonyos képzeteket alkotunk Istenről, az emberről, a kettő egymáshoz való viszonyáról, de ezek közül egyik sem maga a vallás, hanem csak annak egy külsőleges nyilvánulása. Ily külső nyilvánulásokból Ítélve, mondhatná egy a katholikus templomokat szorgalmasan látogató atyánkfia azt is, hogy a vallás tulajdonkép térdeplésből áll. A vallás fogalmának, lényegének mélyére csak a harmadik, Schleiermacher, hatolt be. Schleiermacher, mélyen beletekintve az emberi lélek labirintjába, felfedezte, hogy a vallás tulajdonképi székhelye sem nem az ismeretben, sem nem a cselekvésben, hanem az érzelemben van, hogy a vallás nem egyébb mint Istentől való függésünk érzése. E tétel igazságát, melyet azóta az egész ujabbkori bölcsészet is igazolt, minden ember, ki saját lelkét mélyebben megvizsgálja, el kell hogy ismerje. Ez okból nem is tartom szükségesnek itt e helyen azt hosszas bölcsészeti levezetésekkel bizonyitgatni. Különben is e téren semmi ujat sem mondhatnék dr. Kovács Ödön professor urnák az jErdélyi Egyházi és Iskolai Lap^-ban megjelent >

A vallás és lényege4

című értekezése után. Azonban azt már nem tehetem, hogy már itt ne adjam a vallás lélektani fejlődésének némi vázlatát, mert jóllehet a fejlődés a gondolkozó tehetség által hozatik létre, de azért érzelem marad. A vallás ugyanis egyik lelki tehetségünknek, az érző lelki tehetségnek tulajdona lévén, a szép érzés- és erkölcsi érzéssel együtt, a lélek általános fejlődési törvényeinek van alávetve. A vallásos érzés sem nyilatkozik azonnal a maga teljes tisztaságában. Kezdetben nagyon sok salak tapad hozzá. De nem csak ez. Maga a tiszta Istentől való függésérzés is mily különböző volt az emberiség fejlettségi állapota szerint ! Mily csaknem megszámlálhatlan fokát vehetjük fel a vallásos érzelem tisztulásának és fejlődésének annak legelső nyilvánulásátó1

, valami megnevezhetlen irtózat és borzadálytól fogva az Isten iránt érzett fiúi bizalomig, a mint az a keresztyén vallásban nyilatkozik! Az emberben mindig megvolt a vallásos érzelem, azaz az ember mindig függőnek érezte magát egy vagy több fensőbb lénytől, de e függésérzés az ember fejletségi állapota szerint az irtózat, borzadály vagy félelemben nyilvánult, vagy pedig épen az ellenkezőben, az önelbizottság- vagy kevélységben, ha magát ez istenektől, fensőbbnek gondolt lényektől csak kevésbbé érezte függőnek. És csak a vallásos érzelem fejlődésének legmagasabb fokán, a tökéletes vallásban, a keresztyénségben enyésznek el ez ellentétek teljesen; vagy jobban mondva itt azok a legszebb harmóniába olvadnak. Igenl mert a keresztyén vallásban eltűnik az Istentő való függés érzéséből ugy minden félelem és borzadály, mint minden elbizottság és kevélység mert ezek az istenfiuság tudata által a fiúi bizalom és alázat érzésében magasabb harmóniába egyesülnek. Még csak egyet kivánok megjegyezni, mielőtt ezt a vallásról magában szóló szakaszt bevégezném. A vallás nem lévén tan, hanem érzelem, azt nem is lehet tanítani. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a vallásról épen semmit sem lehet beszélni, mert érzelmeinket ép ugy kifejezhetjük szavakban, mint gondolatainkat. Csak, és ez nagyon fontos, hogy a hallgató megértse valakinek érzelmeit, az érzelmek hasonló finomsága ' o kívántatik meg benne. A vallásos érzelmet teljesen nélkülözőnek hiában beszélek a vallásról. Különben igy van ez nemcsak az érzelmekkel, hanem a gondolatokkal is. Magasb gondolatokat csak fejlettebb gondolkozó tehetség ért meg. Miveletlen embernek hasztalanul beszélek Kant Ding an sich-jéről. A tanitás magában arra való talaj nélkül, soha sem adhat vallást. Erezték ezt már magok az apostolok és őskeresztyének is, s ezért ezt jelképezve, az akkori theologia tanitását a keresztséggel és a szent lélek közlésével zárták be, mint a melyek egyedül eszközölhetik a Krisztussal való meghalást és feltámadást, a régi ember levetkezését és az uj ember felöltözését, a mint ők azt kifejezték, vagy a tökéletes vallás meghonosulását a szívben, a mint mi mondanánk. Mi a theologia 1 E kérdéssel már nagyon korán és különösen a scholasticusok nagy kedvvel foglalkoztak. Különféle fejtegetéseik hosszas bírálatába nem akarok bocsátkozni, s csak annyit jegyzek meg, hogy vagy teljesen összezavarták a theologia fogalmát a valláséval, vagy pedig a szó etymologiájából indultak ki ők is, s igy a dolog lényegéig nem tudtak hatolni. Mi tehát mellőzve a történelmi levezetést, a theologiának egyenesen lényeg szerinti meghatározását kisértjük megadni. E meghatározás önként foly a theologiának a valláshoz való viszonyából. A theologia ugyanis a vallasnak egyik nyilvánulási alakja. Itt már egy uj tényező lép fel, a gondolkozó lelki tehetség, míg a vallás kizárólag az érző lelki tehetségnek a tulajdona. Röviden kifejezve : a theologii nem egyéb, mint a vallás egyik nyilvánulási alakja a gondolkozó lelkitelietség ráhatása következtében. A gondolkozó lelki tehetség ugyanis a vallásos érzelmeket vizsgálata és bírálata tárgyává teszi. E vizsgálat és bírálat eredménye lesz egy csomó képzet alakulása az emberről, kiben ez érzelmek tá-