Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1885 (28. évfolyam, 1-52. szám)

1885-05-17 / 20. szám

macinak, az Istenről, kire ez érzelmek irányulnak, és az ember és az Isten egymáshozi viszonyáról, vagyis egyszóval: eredménye lesz a theologia. Minthogy pedig a gondolkozó tehetség öröktől fogva munkás az emberben és minthogy a vallásos függésérzés is mindig megvolt az emberben, (minthogy e kettő nélkül embert még képzelni sem lehet) a theologia is ép oly örök tulajdona az emberiségnek, mint a vallás. De a theologia nemcsak hogy épen olyan örök tulajdona az emberiségnek, mint a vallás, hanem mondhatni csak nem olyan fontos is. Igen, mert a theologia adja az egyes vallásalakoknak nem csak azon különös alakot, mely azokat minden többitől megkülönbözteti, hanem tulajdonkép a theologia az, a mi az egyes vallások tovább fejlődését előidézi. Legjobban kitűnik az egy rövid vallástörténelmi átnézetből. Az emberi míveltség legalsó fokán álló ugyszólva egészen vad ember, ki magához egészen hasonló vadak közt nőtt fel, kinek lelki gondolkozó tehetsége még egészen fejletlen, kinek nincs még semmi fogalma a jóról és roszról, tehát az erkölcsiről, ki még egészen az állati ösztön kivánságai, vágyai, indulatai uralma alatt áll, ki csak azt tapasztalja, hogy a természetben minden ellensége, hogy a fák ágai és tövisei felsértik testét, hogy a földön tova csúszó kigyó megcsípi sarkát, hogy a vadállatok megtámadják őt, és hogy társát, ki tán nem tudott oly gyorsan menekülni, felfalják, mindezen dolgoktól magát függőnek érzi, és igy azokat magánál fensőbb lényeknek, isteneknek tekinti, s igy imádni fogja a fát, a kígyót, a farkast, a tigrist, az oroszlánt*) stb. Később észreveszi az ember, a mint gondolkozó tehetsége fejlődik, hogy azok nem fensőbb lények nálánál, hogy ő nem függ azoktól, mert a fát kikerülheti vagy elpusztíthatja, a kígyó fejét összezúzhatja; észreveszi, hogy midőn a nap feljő, az ez által támadt világosság odúikba kergeti vissza a vadállatokat; észreveszi, mint remeg vele együtt minden teremtvény, még a rettegett vadállatok is, midőn nagy zivatar vonul végig a tájon és az ég szűnni nem akaró mennydörgésektől visszhangzik: ekkor már nem is fogja imádni ezeket, hanem imádni fogja a napot, mely feltüntével szétűzi az éjszaka borzalmait (a vadállatokat és azon képzeleti lényeket, melyekkel az éjszakát megnépesitik) imádni fogja a zivatart és menydörgést, mely őt rémülettel tölti el, imádni fogja az éjszakát, mely őt annyi veszélylyel rettegteti, és imádni fogja végre a holdat is, mely szelid világával némileg megmenti *) Nem szabad elfelednünk e vnllástörténelmi átnézet olvasása közben, hogy a vallás tulajdonkép a fiiggés érzésében áll, mig a theologia a gondolkozó tehetségnek a vallásra való hatása következtében jő létre. az ijedelmektől. A gondolkozó tehetség azonban mindig tovább fejlik, az ember mind jobban megismerve saját magát és a többi teremtményeket, észreveszi azon roppant különbséget, mely közte és azok közt létezik, hogy ő okos lélekkel, szellemmel is fer~van ruházva, míg azok nincsenek; ekkor már isteneit is szellemmel biró lényeknek képzeli s míg eddig csak mint puszta természeti jelenségeket imádta azokat, most a természeti jelenségeket megkülönbözteti a benne lakó és működő istenektől ; igy a napot csak a napisten lakásának, hajlékának vagy szekerének tekinti, melyben a napisten naponként bejárja az eget, harcolva a sötétség szellemei ellen, és szétűzve azokat, a holdat vagy is a holdban lakó istent a napisten nőjének tekinti, ki éjjel őrködik az emberek felett, míg férje nyugszik, a zivatart ugy tekinti, mint az istenek harcát a rosz szellemek ellen (égi háború), a villámot mint isten nyilát, melylyel ellenségeit lelődözi; a mi pedig magokat az isteneket illeti, azokat az ember a vallásos fejlődés e fokán egészen a maga képére és hasonlóságára képzeli, tudnillik emberileg érző, gondolkozó és akaró lényeknek, kik csak annyiban különböznek az emberektől, hogy tökéletesebbek és halhatlanok. Azonban az ember, amint még tovább fejlődik gondolkozó tehetsége, apránként észreveszi, hogy emberies istenei tulajdonkép ép oly gyarló lények mint ő, hogy azok tulajdonkép nem egyebek, mint eszményképek ; ekkor már nem fogja azokat imádni, hanem felemelkedik az egy Isten fogalmára, ki hatalmas szavával semmiből teremtett mindeneket, kinek csak szólnia kell, hogy mondása azonnal ténynyé váljék, kitől függ is tehát minden, kiben semmi gyarlóság sincs, mert nincs emberhez hasonló teste, sőt egyáltalában teste sincs, mert ő a végtelen, mindenütt jelenvaló, mindentudó, mindenható szellem, a tökéletes szentség, kinek szava törvény s ki mint erkölcsi biró rettentőn megbünteti törvénye áthágóit. A vallásos fejlődés ez alakját Izráel vallásában találjuk fel. Végre azonban a gondolkozó tehetség legmagasabb fejlettségi fokán az ember Istent mint végtelen szellemet nem tekinti csupán törvényadónak, hanem szerető édes atyának, ki nemcsak szigorún megbünteti törvénye áthágóit, hanem a megtérőnek kegyelmesen megbocsát s örömmel öleli azt ismét atyai kebelére (az elveszett fiu példázata), mint ezt a tökéletes vallásban, a Jézus vallásában, vagyis a keresztyénségben látjuk. (Vége köv.)