Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1885 (28. évfolyam, 1-52. szám)

1885-05-03 / 18. szám

zadunk első felében még mint portentumot tiszteltek, ma már egy kis rajt talál körülötte, kik neki, s más korabeli nagyoknak a vállaira állva, őt túlhaladták. A század közepén pihenni tért első iparos, ha ma sírjából kikelne, idegennek érezné magát az általa egykor oly sikerrel folytatott iparágban, s neki az egykori jeles mesternek, a mai kor inasaitól kellene tanulni. Hát még az egykori hires gazdák hogy csodálkoznának, mi minden ujat találnának, mi mindenféle géppel s tudományággal kellene megismerkedniök azon a téren, melyen egykor ők országos tekintélyek voltak! Ime mindenek megújultak ! De mégis nem! van egy tér, melyen ha érezhető is némileg az uj idők szelleme s az általános haladás hatása, de legnagyobb részében bizony még a régi idők nyomait hordja magán. Mondanom sem kell, hogy ez az egyházi élet tere. A legátus ma is azonképpen kívánja tiszteletét tenni a kegyes jóitevőknél, mint ezelőtt 50 vagy 100 évvel, sőt, hogy a kép annál hívebb legyen, megvan még sok helyütt a dárdás is, vagy mai nevén a sublegátus, ép ugy bekopogtatva az egyes hivek hajlékaihoz, mint egykor s talán az elmondatni szo karácsonyi és húsvéti versek is ugyanazok, melyekkel a század elején üdvözöltettek a buzgó keresztyének ; suplikánsaink ma is ép úgy bejárják az országot kegyadományok gyűjtése végett, mint az 1791 26-ík törvénycikk megalkotása után következett években. Ha Sionunknak fél század óta porladozó egyik vagy másik egykori őre a sírból előszóiitatnék, bízvást beülhetne a mai Mózesek és Áronok székeibe s hivatalos teendőinek fonalát felvehetné ott, a hol félszázaddal előbb elejtette. Most is épen azok a liturgikus teendők vannak, a predikátiok tartalma, iránya, előadási módja keveset változott; de talán egy némely tiszttársuk által elmondott predikátió eszükbe juttatná boldog fiatalságukat. Templomi énekeink, s éneklésmodorunk mit sem változott, sőt még templomaink külseje s berendezése is a régi ízléstelenségre s csín-hiányra vall; a templomon kívül sem kellene uj intézkedésekhez s gyakorlathoz szoknia; hívei behordanák néki a gabonát és a lukma bort, miként azt ezelőtt száz évvel a tractuale statútumok megállapították, az egyik vinne szemetes gabonát, vízzel elegyített bort, amint kis gyerek korában öreg apjától látta, a másik követné jámbor ősei példáját. O pedig egyik hallgatójával kicivakodná magát a szemetes párbérért, a másikat megdicsérné igaz lelküségéért. Sőt még ha az esperesi visita következnék is, alig ha lenne mifelett álmélkodnia, talán el sem hinné, hogy félszázadot elaludott. Lelke teljes meggyőződéséből ismételné bölcs Salamon szavait: Nincs semmi új a nap alatt! Hiszen az igaz, hogy az egyházi és vallási intézmények nem olyanok, mint az emberek alkotmányai, melyek folytonos változtatások alá vettetvék. Egyházunk fundamentomát örök igazságok képezik s igy annak nem is lehet az a rendeltetése, hogy azt, mint az emberek véleményét deleat dies, hogy minden uj eszmeáramlat avagy az időnként uralkodóvá levő szellem által engedje magát elsodortatni, s minden emberöltővel uj alakot öltsön, más és más irányban működjék. Igaz! A mi hitünknek más alapja nem lehet, mint az, mely a Krisztus által vettetett, a mi egyházunk hajója más irányban, más szellem által nem hajtathatik soha, mint a melyben azt a Krisztus lelkétől áthatott reformátorok megindították. Csakhogy a mellett, a mi a mi vallásunkban és egyházunkban isteni s örök, van sok olyas is, a mi emberi, a mi időben született, s a minek az időkkel együtt változni, tökélyesbülni a különböző korok szelleméhez szükségeihez idomulni kell. A tömlők idővel megavulnak, helyökbe ujakat kell szereznünk. Korunkban a haladás rohamos minden téren: tespedésnek, megkövesülésnek nincs helye az egyházi téren sem. Ha a vallás fegyvereivel hatni akarunk kortársainkra, ha azokat egyházunkhoz akarjuk bilincselni továbbra is: akkor nem szabad azoktól elmaradnunk, különben nem értenek meg bennünket. Balgatag beszéd. Hát a római s még inkább a keleti egyház! Ezeknél nem évtizedek- avagy 50—60 év előtti időkről intézményekről kellene beszélni, hanem évszázados s félezredes múltra hivatkozhatunk. Ugyanazon szellem, ugyanazon intézmények, azok az egyházi szokások, az a breviárium vannak ma is, melyek a most folyó évezred közepén voltak, és ím azon egyházak most is erősek, hatalmasak, uralkodnak hiveik s a félvilág felett ; pedig haladásról még most sem akarnak hallani sem. ^Nem tudjátok, minémű lélek légyen ti bennetek* (Luk. 9, 55.). Nem tudjátok, hogy más azon egyházaknak a szelleme és más a mienk. A fő különbséget a római és a protestáns egyház között nem a transsubstantiatio, nem a cifra szertartás, nem a pápai intézmény képezi, hanem azon két különböző lélek, mely a két egyházat áthatja. Róma és kelet ereje a stabilismusban, a régi intézményekhez és szokásokhoz való merev ragaszkodásban van, mienk a haladásban. Ok kiállták századokon át a viharokat, mert szilárdul, ragaszkodtak és ragaszkodnak az évezred előtt vetett alapokhoz. De nem látjuk-e, hogy az a világ felett egykor uralkodott hatalom minden ujabb századdal, sőt néha minden ujabb évtizeddel jelentékenyen gyengül, minden ujabb eszmeáramlat a régi kőfalakból egyegy darabot alámos,