Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1885 (28. évfolyam, 1-52. szám)

1885-03-22 / 12. szám

Már én, hasonló esetekben elvül tettem magam elébe, hogy a hol csak elkerülhetem nem kérek ; s ez elhatározásomat még ez ideig nem is volt okom megbánni, noha Isten jóvoltából már 30-ik éve, hogy én is kapálgatok, gyomlálgatok az Úr szőllejében, s alig hiszem, hogy magyarországi lelkésztársaim között legyen csak egy is, akinek ez idő alatt oly nagyszámú, különböző nyelvű és vallású gyülekezetek körében lett volna alkalma fungálni mint nekem! A hol önként hoztak előmbe ker. részvétet, szeretetet, azt mindenkor köszönettel fogadtam, s hasonló szeretettel viszonoztam, hol azonban vallásunk iránt hidegséget, sőt talán épen megvetést találtam, annak a városnak, az Idvezitő parancsa szerint, még a porát is levertem lábaimról. De mind emellett is, századunk szellemének dicsőségére és tisztességére mondhatom, hogy olykor-olykor magukat katholikusoknak nevező felekezetek papjainál is, a tiszta, igaz ker. szeretetnek lélekemelő igazságaira találtam! Ez azonban fájdalom, nem jelent többet mint azt, hogy imitt-amott akadtam egyes, nemesebb érzésű, nemesebb szivű emberekre is, kik a tömeg, s a megkérgesedett szivű nagyok elfogult gondolkozásán felülemelkedve, a hajléktalannak hajlékot adtak! Szabad legyen ide vonatkozólag emlékezetem tárából a többek közt csak egy, épen kezemügyében eső példát említenem. Egy zivataros novemberi estén érkeztem egyszer egy Lajtamelléki osztrák falucskába, hol akkor az ott állomásozott huszár-század csaknem egészben református fiukból állott, ugy hogy mindössze voltak mintegy 110-en. Parancsnokuk, egy igen humánus, nemes érzésű és gondolkozású erdélyi mágnás, panaszolta előttem, hogy dacára minden jó igyekezetének az egész faluban nem volt képes oly épületet találni, a hova ennyi emberrel be lehetne férni; ő hát el nem tudja gondolni, hogy hol tartsuk meg az isteni tiszteletet ?! A mint igy beszélgetünk, betoppan hozzánk a helységnek 70 évet meghaladott (tehát nem valami fiatal sátán labdája) tisztes alakú ősz lelkésze, s beszélgetésünk tárgyát megértvén, szinte a neheztelés hangján mondá: ,Ejnye kapitány ur, hát még csak annyi bizalmat se érdemlek öntől, hogy az ilyen ügyben hozzám fordulna?! Hiszen ott a templom, tartsák meg az istenitiszteletet ott; arra való az ! . . . Mindnyájan ugyanazon egy Istennek gyermekei vagyunk !« Meghatottan néztünk egymásra a kapitánynyal, s szívélyes köszönő szavak közt szorítottunk kezet a nemes szivü jó öreg úrral. Én azonban megvallom, hogy a mennyire megörültem a tisztes öreg önzéstelen szives ajánlatának, annyira elszomorított az az agyamon átvillant gondolat, hogy hátha elvégre is bajba, kellemetlenségbe keverem ezt a nemesen érző jólelkű embert, ajánlatának elfogadásával ?! E tekintetbeli aggodalmamat nyilvánítottam is előtte. O azonban öreg korára utalva megnyugtatott, s én másnap reggel a mise után, a róm. kath. templomban tartottam a ref. istenitiszteletet. Ezzel azonban mindez ideig nem dicsekedtem, mert őszintén szólva, mégis csak mindig féltettem ama jó öreget. Most már azonban nemes szivéről nyíltan vallást tehetek, mert most már ő ott dicsőíti a Mindenhatót, a hol többé nincs titok, nincs valláskülönbség, s hol a bécsi érsek, vagy akár maga a római pápa is, pásztorbotjával őt már el nem érheti. Tagadhatatlan tehát, hogy vannak a róm. kath. egyházban is, még a papok közt is olyanok, kik irántunk is, mint minden egyébb embertársaik iránt, nemesen és keresztyénileg éreznek. De fájdalom nemes szivük sugallatát nem követhetik nyilván, mert ezáltal sok esetben anyagi existentíajokat is veszélyeztetnék, azt nem is emiitvén, hogy egyházuknak a más felekezetűek irányában kegyelmet nem ismerő, hajthatatlan vas dogmái által, kezeik lábaik kötve vágynák! Ézek részéről tehát én nem a részvétlenségen — ami mindennapi dolog — hanem inkább a zsarnoki törvények nyomása alatt is előtűnő részvéten csudálkozom! S valamint kimondhatatlan édes érzéssel tölti be szivemet az ily körülmények közt is nyilvánuló részvét, ugy másrészről sötét fájdalom szorítja el keblemet, midőn látom, tapasztalom, hogy sokszor még azok is megtagadják tőlünk a keresztyéni részvétet és szeretetet, a kik a világ előtt magokat testvéreinknek vallják. Én ugyan is fájdalom viszontagságos életemből erre is tudok példát említeni. Ez már ugyan jó régen történt, de azért azt hiszem, hogy meg ma is tanulságos. Egy osztrák provinciális városkában történt velem, hogy az ottani »egyesült® prot. gyülekezet luth. lelkésze, egy alkalommal a templomot akarta megtagadni tőlem azért, mert egy bizonyos szertartásnál, melyet neki kellett volna végezni, t. i. saját esketésemnél, nem akartam letérdepelni, s erre őt előre figyelmeztetém, barátságosan felkérvén, hogy a nálok szokásos felszólítást a térdepelésre vonatkozólag, az esketésnél majd hagyja el, mert az nálunk reformátusoknál nem szokás. No hiszen nem kellett ennél több az én emberemnek! Határozottan kimondá, hogy ő nem esküdtet, sőt egy collegája és hivatali elődje, kitől ez ügyben — mint ezt később megtudám — tanácsot kért, teljes határozottsággal azt tanácsolta neki, hogy tagadja meg tőlem a templomot. Node az Úr ezen szelíd (!) szolgáinak zelotiz-I musát paralysálta az illető gyülekezet presbyteriumának bölcs belátása és ker. érzülete, s az esketés csakugyan a templomban történt, s ref. szertartás szerint, de természetesen nem az ottani pap által. Egy határszéli faluban, ott az orosz birodalom közvetlen szomszédságában, nagyszámú hiveink számára istenítiszteletet kellett tartanom, s mint már oly gyakran, ugy ez alkalommal is az volt a bökkenő, hogy jussunk fedél alá ? mind a mellett is, hogy eme faluban 3, mond három keresztyén felekezetnek van temploma és papja, t. i. a r. katholikusoknak, a görög katholicusnak, és a görög keleti szertartásuaknak. A két előbbi felekezet papjairól megvoltam győződve, hogy azok templomaikat a mondott szent cél'a semmi áron át nem engedik ! A harmadik felekezet papjához azonban, mint a ki már külső magaviseletében némileg hasonlít hozzánk, a mennyiben t. i. neki is szakála és bajusza van, némileg bíztam. Az állomási parancsnok kíséretében tehát elmentem hozzá. Hímelt-hámolt, hivatkozott a piispökjére, illetőleg a cernowitzi érsekre ! Minthogy az Bécsben gyakran megfordul, s mint az osztrák főrendiház tagja elég felvilágosodott főnek tartatik, magam is azt hittem, hogy ez ha már csak a gyülekezet pátronusa, O felsége a császár és király iránti tekintetből is, nem fogja tőlünk azt a kis falusi templomot, ha csak egy órai használatra is megtagadni! Közmegegyezésünk folytán tehát, az állomási parancsnok hivatalosan táviratozott magának az érseknek, kérvén a templomnak a mondott célra való átengedését, csak egy órára 1 Alig egy óra múlva meg is jött az érsek aláirásával a válasz, mely igy hangzott: >Nach den Satzungen unserer heiligen Religion unzulássig. Moráriu.« Igy történt aztán, hogy egy községben, a hol mint fenntebb mondám 3 hitfelekezetnek van temploma, a 4-ik keresztyén hitfelekezet az ő Istenének imádására nem talált hajlékot egy órára! ! Most már aztán kérdem, hogy azok a 19-ik századbeli >kercsztyé-