Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1885 (28. évfolyam, 1-52. szám)

1885-03-22 / 12. szám

szüleiket áltatják s négy-öt év múlva meglepetve értesülnek ezek, hogy fiók két évet sem végzett. De a helybeli családok többségénél is általános egy vétkes gondatlanság, hogy már középiskolai gyermekeikkel sem törődnek annyit, amennyit az elemi iskolással, az egyetemen pedig magára hagyják. Ez a nagy szabadság alkalmat ad azon a szüléknél s még inkább a tanulóknál uralkodó közvéleményre, hogy a vagyonos, a magasabb rangú ifjúnak nem szükség tanulni, elég csak néhány évről látogatási indexet mutatni vagy valami módon diplomát szerezni. De kérdem, nincs-e szüksége a hazának minden erőre s lehet-e abban megnyugodni, hogy éppen a nemes családok sarjai értelmileg alább álljanak másoknál s ne csak anyagilag, de erkölcsileg is pusztuljanak? Arra tartja az állam nagy költséggel az egyetemet, hogy a tanulók nagy része lazukáljon s a szellemi proletariátus szaporodjék? A theologiai s jogi akadémiákon — tudomásom szerint — másképen történik. Itt, egyes iskolák kivételével, még mindig szokásban van az ismételtetés s félév végén a censura, s az eredmény nem marad el. A mely főiskolában megpróbálták a tanszabadságot, azt nyerték vele, hogy az ifjúság egy része mit sem tanult s ehhez járulván a traditionalis sok szünidő, az eredmény igen csekély lett. Távol legyen tőlem, hogy éppen az egyetemre a leclcéztetést be akarjam hozni. De van különbség a leckéztetés s teljes szabadság közt. Én is a szabadságnak, jobban mondva az önkéntes tanulásnak vagyok barátja; de ehhez a mi ifjúságunkat érlelni kell s fokozatosan készíteni elő. A példa nem hiányzik. A műegyetem hallgatóinak nemcsak előadásra kell járni, de jegyezni s készülni, különben ha az ismételt colloc'ution sem tud, egy évet vészit. Az orvosegyetemen felesleges ez a minden félévben megtartandó felkérdezés, miután ott a vizsgálatok — s igen helyesen — rendkívül szigorúak. Egy régi mondás szerint: nem szabad szelindekeket bocsátani a közönség közé. Egy tudatlan orvos többet árthat, mint bármely pályán levő ember. Bár lelkiismeretességet s önzetlenséget is lehetne tanítani! Ellenben a jogi és bölcsészeti szakban magokra vannak hagyva a tanulók. Igazságtalan volnék azonban, ha csupán az intézményben keresném a hibát, mert a tanárokban is van. Nomina sunt odiosa. Csak annyit említek a mi köztudomásu dolog, hogy sok tanár egyre-másra mulasztja az órát s több a szó teljes értelmében felolvas, de nem mint a német egyetemek tanárai, azt amit az nap vagy héten kigondolt, hanem ami régen irva sőt nyomtatva is van. Ez egyesek eljárása azonban éppen nem mentsége a rendszer tökéletlenségének. Nincs-e a hazának szüksége tanult s alaposan képzett ügyvédekre, hivatalnokokra, tanárokra s általában művelt polgárokra (akik nem kenyérpályára készülnek) éppen ugy, mint orvosokra és mérnökökre? Ellenkezőleg még többre van s az egyetem ilyen rendszer mellett nem adhat. Tényleg — legalább az ifjúság felfogásában — különbség van téve azon tárgyak közt, melyekből vizsgálatot kell vagy nem kell tenni, melyeket rendes rendkívüli vagy magántanár tanit. Vagy van szükség az ily előadásokra vagy nincs. S ha van, akkor mindnek kötelezettnek kell lenni. Mindaddig annak a magántanári intézménynek semmi értelme sincs, mig a beiratkozok nem köteleztetnek rendes órajárásra, a félév végén collocutióra; ugy hogy az absentiát ők is bejegyezhessék s a maguk tárgyából az illetőt visszamaraszthassák. Ha akarja a kormány a célt, akarnia kell az eszközöket is. S ezek az ifjúság erősebb fegyelmezése, leckejárásra s tanulásra s a tárgyak szerint 3—4 hónapban referálásra köteleztetése. Ennek kiszámithatlan erkölcsi eredményei lesznek. Az ifjúság megtanulja becsülni az időt, megkedveli a munkát s ez visszatartja a léha vagy erkölcstelen időtöltésektől. A kötelesség tudás, mely benne iskolai teendői iránt támad, kifog hatni nyilvános pályájára is. Igy várhatjuk, hogy néhány év alatt egyetemünk ifjúságának képe megváltozik s az állam által az egyetemre fordított kiadások dúsan fognak kamatozni. De visszahatása lesz e rendes feljárásnak magukra a tanárokra is, kik ekkor több kedvvel s több odaadással végzik kötelességüket. De nem indokolatlan az egyetemi tanárok panasza, mert tapasztaláson alapul, hogy a közép iskolákból fejletlen értelmű iíjak kerülnek ki, kik nagyobbára nem képesek előadásaikat megérteni. Ha ennek magyarázata egyes esetekben magának a tanárnak talán túltudományos vagy elméleti előadásában s a megértetési módban való járatlanságában van is: a főfelelősség középiskoláink rendszerére s a tanítás módszerére jobban mondva módszertelenségére hárul. Annyi toldozás-foldozás után, amennyin a középiskolai tanterv keresztül ment, azt vártuk, hogy jobbat kapunk, mint a mi gyakorlatban volt, csalódtunk. Egészen lélektani alapon nyugodott az a periodikusság, hogy a négy alsó osztályban bevégeztek minden tárgyat s a négy felsőben ismételve kibővítették s ujakkal szaporították. Most állítólag a túlterheltség könnyítése végett legtöbb tárgy egyszer adatik elő s előre lehet látni, hogy az algimnáziumban tanultakat el fogja felejteni a felgimnáziumban. Egy másik intézkedés még inkább paedagogia-ellenes, melyet minden gyakorlati tanár elitéi. Ez az osztályjegyzékek megke-