Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1885 (28. évfolyam, 1-52. szám)

1885-02-22 / 8. szám

lentő deszkáiról méltán világhírű művészek szoktak kikerülni. Milánó különféle képtárait és egyébb gyűjteményeit nem is emlitve, melyekkel pedig bátran sorakozliatik Florenc sőt Róma mellé, mint felette érdekes ritkaság, nemcsak a festő-művészek, de általában minden műkedvelő, sőt a nagy közönség előtt is kiváló becscsel birhat Leonardo de Vinci hires festménye: »az úrvacsora szereztetése*, melyet a művész (1499) e

gy zárda falára festett volt, s mely jóllehet megrongálva a nedvesség által, most is a maga valóságában látható. E kép, melyet mi is nagy élvezettel szemléltünk, azt a megható jelenetet ábrázolja, mikor Jézus tanítványaival az utolsó vacsoránál ülve, édes bús len ondással ejti ki a megdöbbentő igéket: »Bizony mondom néktek, egy ti közületek elárul engemet. (Máté 26, 21). A halálra elké szült Idvezitő égi nyugalma, a meglepett tanítványok nyugtalan, kérdő és csüggeteg tekintete oly mesteri vonásokkal van azon a durva kőfalon megörökítve, hogy szinte mozogni látjuk az egyes alakokat. Nem utolsó nevezetessége Milanónak az 1866-ban megnyílt uj temető sem, mely a berendezés, csin, gazdagság és fény tekintetében ritkítja párját Olaszországban, sőt talán másutt is. A főbejáratnál levő nagyszabású oszlopos csarnokok, valamint az egyes sirok fölé roppant költséggel állított nagyszerű síremlékek az ujabbkori építészet s szobrászat valóságos műremekei. A pompás fa- és virágülte! vényekkel felékesített e diszes temetőkert láttára — balgatagon szólva — csaknem kedve jön az embernek . . . »ott megpihenni.* De majd felrezzenünk méla andalgásunkból, midőn a temető hátsó részében valami sajátságos kinézésű épületre bukkanunk, mely a felirás szerint 1876-ban egy Keller nevű polgár adományából épült, s mely ha közelebbről szemügyre vesszük, nem más mint — ha/ott égető kemence. Valami borzongás fut végig rajtam e szokatlan látványra, s midőn a felügyelettel megbízott szolgák különös kegyéből a legujabbkori szabadelvűség e csodaszülöttét belől is megtekinthetém, s magam előtt látám a megégetendő holttest befogadására szolgáló nyilt kőkoporsót, s megmagyaráztatni hallom, hogy e kőkoporsó egy gép segélyével miként jut nagy hirtelenséggel a szűk nyiláson keresztül a kemence izzó lángjaitól körül nyaldosott pokol torkába, s mint lesz ott rövid két óra elfolyása alatt porrá az, ami por volt: mindennek csak látása s elképzelése is testben lélekben megremegtetett s bizony semmi kedvet sem érzünk . . . »ott megégettetni.® A mint értesültem ily bátor férfiak nem is nagy számmal találkoznak, a mint vezetőm mondá : csak a szabad gondolkozók republikánusok, zsidók és — protestánsok égettetik meg magokat. Maga Keller is, kinek adományából jött létre e ritka intézet, protestáns ember volt, s első, ki az égető kemence lángjainak martaléka lett. Pora ott nyugszik egy angyal által tartott hamvvederben a prot. temető ciprusainak árnyékában. Példáját hét év alatt Olaszország más vidékeiről, sőt idegen országokból 307-en követték, kiknek szép fehér hamu s csontmaradványai ma is ott láthatók külön-külön üvegedényekben elhelyezve. (Hogy is mondja a régi halotti beszéd: „Látjátok feleim, szömtökkel, mik vagymok ; isa 1 por és hamu vagymok.<) Ha tudják, hogy az elégetés költsége nem kerül többe 50 líránál (20 frt), csodálkoznunk kell, hogy oly kevesen vállalkoznak arra a dicsőségre, hogy holtuk után is bámultassanak — poraikban. Van még Milanónak több más nevezetessége is, de ezeket most mellőzve, egyetlenegynek a fölemlitésére szorítkozom még, s ez — a »szabadegyház* temploma. Ha másért nem, nevezetes már csak azért is, mert valamikor katholikus templom, azután szinház volt. most pedig az olaszországi protestánsok egy gazdag angol barátja (Jones ur) bőkezűségéből az evangeliom hirdetésére szolgál. E 110 ezer lirába került csinos templom, mely a város egyik legnagyobb közlekedésű utcáján igen szerencsés helyen van, 1877-ben avattatott fel a szent célra, s azóta a gyülekezet derék lelkészének buzgólkodása következtében protestánsok és más felekezetűek részéről szorgalmatosan látogattatik. A lelkésznél látogatást téve, örömmel győződtem meg, hogy az evangeliom terjesztésének nagy munkája, ha lassan is, de folyvást előre tör a nagy katholikus városban, s ez idő szerint 250 az urvacsorával élők száma. Tehát egy kis mustármagnyi csak, de majd nagy fává nőhet, hisz Róma sem épült egy nap alatt. Miután Milánót is láttuk, gőzerővel siettünk vissza a kedves hazai földre. Pár jelentéktelenebb állomáson keresztül a Balaton tavára emlékeztető szép Garda tóhoz, s azután nemsokára Verona-ba értünk. E város, mely csak nem régen is az osztrák birodalomnak képezte kiegészítő alkatrészét, azon nagy erősített helyek egyike' melyek a hires várnégyszöget, az osztrák haderő megdönthetlennek vélt támaszát, képezték vala egykor. Ma már régi fényéből sokat vesztett, s nincs is benne sok látnivaló, legfölebb a főtere, az Etscli folyó melletti nagy kaszárnyája, s a római Colosseumhoz hasonló arénája érdemli meg a futólagos megtekintést. Mi sem időztünk e város régi falai közt soká, hanem a reggeli öt órai vonattal röpültünk tovább s pár negyedóra múlva Ala állomás előtt vettünk búcsút attól a szép országtól, hol a citrom és narancs virul s az örökké kék ég boltja alatt folyton enyhe szellő lengedez. Ausztriában a szép Tirol-ban vagyunk s az Etsch folyó völgye mentén haladunk tovább. Kétfelé óriási hegyek a tiroli Alpesek, meredeznek ég felé s e hegyláncolat közt, mely csaknem végtelennek tetszik, emelkedik a vaspálya fölebb és fölebb észak felé a legmagasabb pontig. Francensfeste-ig; onnan pedig egyenesen keletnek fordul s a szép Puszter- és Dráva-völgyön, igazán vadregényes vidéken, sokszor hajmeresztő mélységek felett vezet ki a karinthiai rónaságra egész Klagenfurtig, hova csaknem éjféltájban érkezénk meg. Ez valóban hosszú és fárasztó ut volt egy végtiben, de a közbeeső állomások sokkal érdektelenebbek, sem hogy a kiszállásra érdemeseknek tarthattuk volna. Legfölebb Trient, hol a katholikusok talán leghíresebb zsinata tartatott (1545.), nyújtott volna már csak régiségénél fogva is némi érdeket ; de teljesen megelégedve lévén már a hosszú uta zásunk alatt látottakkal, örömest mellőztük. Különösen az említésre méltóbb állomások e leghosszabb utvonalunkon Poveredo, Botzen, Brixen, Francensfeste, Lienz és Villach voltak, utóbbi kivételével mind Tirolban. Klagenfurt, karinthia osztrák tartomány csinos székvárosa, lett utazásunk végpontja a külföldön. A vasárnapot csendes elszóródásban itt töltöttük el, s jól esett az evangélikusok nem rég épült szép templomában lelkileg is kissé megnyugodnunk, s egyszersmind hálát rebegnünk a gondviselésnek, mely három hétig tartott utazásunk folyama alatt kegyelmesen megőrizte egészségünket és életünket. De még hosszú út volt előttünk Klagenfurttól Székesfehérvárig. Éjjeli 11 órakor hagytuk el utolsó állomásunkat s Marburg-on s Pragerhof-on keresztül, mire a hajnal földerült, szerencsésen visszaértünk ismét hazánk szent földére, s örömtől dagadó kebellel szivtuk magunkba az édes hazai levegőt, mely ha nem oly illatos is, mint a szép Olaszország narancsligetei közt, de annál IÓ