Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1885 (28. évfolyam, 1-52. szám)

1885-02-22 / 8. szám

kedvesebb és pótolhatatlanabb ránk nézve. . . . Szint ily örömmel üdvözöljük a magyar tengert, a mi kedves Balatonunkat is, mely igaz nem mérközhetik meg Velence szép mennyasszonyával, az adriai tengerrel, de azért a mi szemünkben mégis szebb, mert — a miénk. Vonatunk sebesen halad, szivünk még sebesebben dobog, észre sem vesszük, már az ős koronázó város kapui előtt vagyunk: »Székesfehérvár tessék kiszállni!* Igy végződött olaszországi utazásom, melyre édesen fogok visszaemlékezni egész éltemen át. Ám azért mégis igaz marad amaz ismeretes közmondás: »Mindenütt jó, de legjobb mégis itthon/ Lévay Lajos. A gályarabok éneke. E becses lap február i-ső számában ama bizonyos ének t. közlője múltkor tett megjegyzéseimre »Utbaigazitástt ir olyan rendreutasitás formán, melyben kijelenti, hogy senkit se jogosított fel arra, hogy a kérdéses éneket mint irodalmi nyelvemléket vegye bonckés alá. Hát pedig, megtisztelem, én a közleményéből ugy értem, hogy azt az éneket valósággal nyelvemlék gyanánt is ismertette ; erre nézve bizonyitékokul van szerencsém csínos cikkéből a következőket idézni : »Ez ének szerzője előttem ismeretlen. Azon körülményből azonban, hogy a 17-ik század kilencedik tizede előtt megjelent énekes könyvekben nem foglaltatik, továbbá tartalmából — azt kell következtetnem, hogy ez ének igy, a mint itt közlém, — egyikét képezi ama, az Alpeseken áthajtott s ott a Vezúv lábánál vértanúságot szenvedett magyar hitvallók énekeinek, melyekbe azok lelkűknek összes keservét és égi örömét kiöntik vala, melyek szent hagyományként nemzedékről nemzedékre szállván, az áhitat- és buzgóságnak — semmi által sem pótolható forrását képezik.* Ha csak annyit mondott volna, hogy tartalmából következteti, miszerint ez ének a magyar hitvallók éne keinek egyike : ezt még lehetne ugy magyarázni, hogy csak a mártirokra vonatkozik, egyébiránt akárki akármikor irta. De ott van a szerző ismeretlen voltának kijelentése után az »azonban*, mely után következnek a szerző kilétére vonatkozó bizonyítékok. Még ez nem elég ; tovább folytatja, hogy azon énekek egyike, melyekbe a hitvallók lelkük összes keservét kiöntik vala ; azon énekek egyike, melyek szent hagyományként szálltak nemzedékről nemzedékre. Uram, akár feljogosít rá, akár sem, kénytelen vagyok kijelenteni, hogy kifejezéseit nem lehet félreérteni : bizonyítgatja, hogy az ének a XVII. századból eredt, tehát régi nyelvemlék ; ehhez pedig megengedheti, hogy irodalomtörténeti szempontból hozzá szólhassunk. Volt szerencsém a múltkor megjegyezni rá, hogy nyelvezete és verselése közel se jár a XVII. századéhoz. Ha a t. közlő se tekinti onnan eredőnek, hát akkor egyetértünk. Sajnálom, hogy ismételnem kell múltkori megjegyzéseimből, hogy ilyen dicsfényes és forradalmas költészet, akkor még t. i. a nyelvújítás előtt szerencsére nem ragyogta be irodalmunkat. Ebben — ugy hiszem — nincs az állítva, mit a t. közlő olvas ki, hogy t. i. ő akar ragyogni, hanem csak az, hogy a dicsfény és forradalom uj szavak, melyek a XVII. század nyelvében még nem voltak meg. No de az ének szép (a dicsfény nélkül még szebb volna), vele semmi bajunk már; hogy pedig én mint nyelvemléket vehettem szemügyre, ahhoz a fenntebbi idézetek alapján a t. közlő akaratlanul is megadta a jogot, tehát — most már béke velünk. Kulcsár Endre. BELFÖLD. Kényszeritett önvédelem a n.-bajomi II. tanítóság ügyében Csire ur nyilt támadásával szemben. Midőn a dunántuli ev. ref. egyházkerület 80 egyházból álló, s ugyanannyi népiskolát számláló legnagyobb egyházmegyéje esperességével a belső-somogyi egyházmegye közbizalma 1878-ban első izben tisztelt meg, s én a szép bizalmat, az egyházmegye számos kiváló és befolyásos férfiainak — köztük Csire urnák — támogatást is igért biztatásaikra elfogadtam : a prot. egyh. élet és kormányzat egész munkakörét felölelő s az egyházi lapok által is méltánylattal reprodukált székfoglaló programmom bázisáváa népnevelés ügyét véve, igy szólottam : »esperesi működésemet első sorban a népnevelés, a protestantismus ezen életgyökerének kifejlesztésére forditandom ; mert értelmes, vallásos, erkölcsös, munkás, egyházát, hazáját szerető, kötelességérzetében tettre, sőt áldozatra is lelkesen kész népet, csak jó népiskolai és egyházi nevelés adhat; egyházunknak és hazánknak pedig ilyenekre van szüksége.® E mellett rámutatva saját jól ismert egyházmegyei helyzetünkre, kijelentém, hogy programmomhoz »keblem egész melegével hiv leszek ; lankadatlanul hív, mely mellett, a harcban eleshetem, a haladás még ezernyi akadálya által le is győzethetem ; de amelyet elhagyni, meggyalázni. bízom a minden erő s kegyelem kútforrásában, Istenben, nem fogok soha!* Ehhez legelső körlevelemben, lelki életünk vezérének utmutatása szerint (Luk. X. 5.) békesség-gél kös?öntém az egyházmegye közönségét, mondván, hogy »miként ami atyánk békességnek istene« (2. Thess. II. 16.) ugy mi hozzánk fiaihoz is a békesség követése illik, (2. Tim. II. 22.), tudván, hogy »a békesség szeretői, az igazság gyömölcseit vetik;* (Jak. III. 18.); jelezve azonban azt is, hogy miként hitéletünk fejedelme, kinek életelve szintén a békesség volt, nem azért jött, hogy minden áron való békességet hirdessen, hanem hogy fegyvert (Máté X. 34.) fogjon a hivatásszerű békesség ellenségei ellen : ugy én is, legyen bár jutalmam, mint az övé volt, félreértés, gúny, sőt kereszt, az ő fegyverével övedzem fel derekamat, az egyházmegyénk jövőjének s hivatása megvalósitásának, bár honnét jövő ellenségei ellen; egyúttal azonban azon reménynek is adva kifejezést, hogy az egyházak és lelkivezéreik igazságérzetük, egy háziasságuk, egyházuk kö/java iránti szeretetük, előhaladása iránti érdekeltségük, munkásságuk, erényeik hüvelyébe zárják a fegyvert, melyet annak tudatában is, hogy elveink szerint az esperes csupán »primus inter pares« s annak érzetében, hogy lelkésztársainak testvére, a gyülekezeteknek lelki atyja, »mélyen fájna másként, mint védőleg alkalmaznom. « 1879-iki uj évi körlevelemben pedig megkezdendő programmom megvalósítását, rámutattam »az iskola és egyház fejlesztésének, az Úr kicsinyei és nagyjai szellemi, erkölcsi és anyagi gyarapodásának szükségességére ; jelezve, hogy e tápgyökerekből : a haza és nemzet izmosodása fejlődik, s hogy annak kifejlesztése a lelkész- és tanitó-kar életadó működésének intensivitásától függ4

. . . . Hangsúlyoztam tehát, hogy népiskolai ügyünk első sorbani tényezői : a lelkészi- és tanitói-lcar, hogy tehát azoknak az ügy nagy fontosságától athatott tevékenysége és buzgalmától várom azon eredményt, hogy a népiskolai oktatás állapotára vonatkozólag, az országgyűlés