Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1885 (28. évfolyam, 1-52. szám)

1885-02-15 / 7. szám

lelkészek között évszázadok óta megvan: minden vasárnap reggel 9 vagy 10 órakor el kell mondania egy predikatió előtti imát, félórával későbben prédikáció utánit, délután 3—4 órakor ismét két imát, és pedig buzgón el kell imádkoznia, hogy másokat is buzdíthasson. Hát ez micsoda ? Kálomista jezsuitaság ? Vagy az imázás szükségének kényszerérzete, hajt minden prot. lelkészt a mondott órákban az imázásra. Nem jezsuitaság az, de nem is önkénytelenül kifejlődött kényszer-érzet. Hanem a kiket gyermek korunkban hozzá szoktattak az imádkozáshoz, nem tudjuk szemünket álomra hajtani a nélkül, hogy egy rövid imában fel ne fohászkodjunk a reánk gondot viselőhöz, akiket gyermekkorunkban hozzá szoktattak a vasárnapi templombajáráshoz, s ezen szokást bennünk környezetünk, társaink tovább is ápolták: legnagyobb elfoglaltatásunk közepette is óhajtja lelkünk Űrnapján az Ur házát; s még inkább a lelkész lelkülete ugy van hangolva, hogy a mely napokon ő éveken keresztül az egy szükséges dologgal foglalkozott, azokon ő, még ha változnának is körülményei, ha hivatala nem parancsolná is, nem tudna az Úr szolgálatáról lemondani. És még ha nincs is teljesen imára hangolva akár a lelkésznek, akár a templomba belépő lailcásnak a lelkülete, azért mindjárt jezsuita lenne az, mindjárt a kisértő lidérc avagy kobold repkedne körülötte ? Hiszen épen az a rátioja a vallásos összejövetelnek, a nyilváuos istenitiszteletnek, hogy egymás buzgóságát éleszszük, hogy a közönség vallásosságának melege a hidegebb tagokat is felmelegitse. Sokszor tapasztalhatjuk azt, hogy belépünk a templomba talán a nélkül, hogy különösebb áhítat érzete vezérelt volna: és a másik percben már, talán az orgona hangja, talán a gyülekezet éneke, a lelkész szép imája avagy beszéde megragadja lelkünket, keblünk felmelegszik, és ugy érezzük, hogy nem koboldok repkednek körülöttünk, hanem Istennek szelleme. S alkalmazzuk ezt a több oldalról kifogásolt s kétségkívül erősen idegenszerű imahétre. Tapasztalásból beszélek. Az a fiatal theologus, a ki reggeli 8 órától délutáni négy-öt óráig részint mint tanuló részint mint tanitó folyvást el van foglalva és pedig a vallási élet körébe vágó dolgokkal : kétlem, hogy ellenállhatlan kényszerérzet által hajtatott volna az estve 6 órakor megkezdődött összejövetelre. De hát mégis megjelent az ifjúság nagyobb része. Az összejövetel kezdetén egyet énekeltek, s az ének végén ugy láttam másként csiliognak a szemek, 40—50 fiatal ember eneke buzdító, hevitő. Az előbb bágyadt szemekből az érdekeltség, a lelkesedés csillogott elő. Azután meghallgatták a mintegy félóráig tartó előadást a kiszabott thémáról, és bizony mondhatom, hogy a hallott beszédek után készséggel nyiltak ajkaink imára: mikor az érdekes rajzból megértettük, hogy mily sok még az aratni való gabona, s hogy mily kevesen vannak az aratók, önkénytelenül is felfohászkodtunk: Uram adj erőt, kitartást a te munkásaidnak. Már hogy ez kálomista jezsuitaság volna én kétlem, ha Sz. ur annak nevezi, legyen az ő hite szerint: de higyje el, hogy egyházunknak és nemzetünknek sokkal többet használ az ily kálomista jezsuitaság mint a kálomista betyárság, ködösebb a levegő a korcsmákban, mint Skótiában avagy az ily vallásos összejövetelek helyein, több kobold röpköd — a világ fiainak gyülekezési helyein, mint az érintett imádkozási termekben De hagyjuk abba! Utánam mindjárt nálamnál bölcsebb tapasztaltabb, tizenhárom próbás igazi protestáns veteránnak is van Szalay <r cikkére egy-két észrevéte'e. Farkas József. Imádkozzunk, de ne szédelegjünk. — Prot. egyh. és isk. lap 4. száma 1885. Szalay Károly. — Az ima lelkünk eledele, szivünk megnyugtatója, hitünk támasza, reménységünk ereje. Az ima a föld porából, az erőtlen halandónak fölemelése a mi Atyánkhoz, a ki mennyben von. Mint lehet az imával szédelegni ? ezt nehezebb kimagyarázni, mint imádkozni ugy, mint az Idvezitő szájokba adta tanítványainak ; mint imádkozni ugy, mint halhatatlanságra született Révész Bálintunk, lélekből imázó Borsodink s öreg Dobosunk a gyermekekkel. Imádkozzunk, de ne szédelegjünk Én ezt olynemű intésnek veszem, mint ha a XLII. zso.tárban, szomjas szarvasként a tiszta forráshoz kívánkozó elkeknek mondanók azt, mi a boros poharaknál helyén van, igyunk, de le ne részegedjünk. Az ilyen intés időnkben annyira szükségtelen, hogy nemcsak szédelgők nincsenek, de az | imádkozok száma is megfogyott.1

Imádkozzunk! Ez lelki szükségünk kiáltó szava, és Krisztus urunk parancsolatja. Vigyázzatok és imádkozzatok. Máté XXVI. 41. Márk XIV. 18. Az isten ad jókat a tőle kérőknek. Máté VII. 11. Valamit imátokban kérendetek, higyjétek, hogy dveszitek fán. V: 14. Bizodalmunk vagyon Istennél, hogy valamit kérünk, elveendjük Ján. III. 22. Kérjetek és megadatik, keressétek és megtaláljátok, zörgessetek és megnyittátik. Luk. XI. 11. A kenyeret kérő fiaknak nem ad az Atya követ, hal helyett kígyót. Máté VII. 9. 10, 11. Pál apostol imádkozik a kolossébeliekért. Koloss. 1: 9. Krisztus is imádkozik, még pedig a fenyegető veszélyhez alkalmazva imáját Máté XXVI. 29. Ján. XVII. Hálákat ad a meghallgattatásért Ján. XI. 41. Ezek szerint imádkozni, könyörögni és hálát adni Istennek, Krisztus híveihez illő keresztyéni kötelesség. Mikéntjére Sz. K. ur feleli ne szédelegjünk. De én erre 1 Sárospataki latinus koromban, előbb óo évvel, öreg tanárunk Láczay József mellé, annak akadályoztatása esetére, sor szerint kirendelt heti könyörgő lévén, tanuja voltam a nép buzgalmának. Az 5 órakor már hivogató harangszóra, villát, kaszát, gereblyét a templom falához támogatva, siettek a munkások reggeli könyörgésre csoportonkint. Most? nemcsak ott, de falukon is nem azt hallják meg, ha harangodnak, hanem igenis meghallják, ha nem harangoznak. E. A.