Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1884 (27. évfolyam, 1-52. szám)
1884-12-28 / 52. szám
i r,í59 PROTESTÁNS EGYHÁZI ES ISKOLAI LAP. 1070 mert hisszük, hogy ha tábori főhadi szállásainkon magasra lobogva lángol a buzgóság tüze, a vidéki előőrsök közül annál többen neki bátorodnak lángra gyújtani a világosság fáklyáját, oszlatni ama sötétséget, melyben köröskörül jár a kisértő sátán, keresvén a kit benyelhessen, Hogy és miként lépjen akcióba Debrecen, arra nézve én nem akarok szükségtelen tanácsot osztogatni. A dolgok élén álló férfiak nem szorultak az én tanácsadásomra. Meglelik ők a dolog nyitját, mihelyt akarják, mihelyt keresik. Csak egy pár momentumra bátorkodom szives figyelmöket fölhívni. Az egyik az, hogy mint Lévay Lajos tiszttársunk mondá vala nem rég idevonatkozó közleményében . ^a rendszer felett sokat ne vitatkozzunk, hanem lásson a munkához kiki !c Ad rem! j,Minden dolognak oly sok szine van, hogy a ki mindazt végig észleli, kevesbet tud, mint első pillanatra, s határozatra jőni rá nem ér... A'tett halála az okoskodás!*5 mondja derék filozof költőnk Madách. A ^vasárnapi iskoláról* is sokat lehet beszélni módszer tekintetéből; lehet vitatni az angol rendszer előnyeit; vagy per longum et langum traktálhatjuk, hogyan lehetne azt a mi viszonyaink között legcélravezetőbben szervezni, ugy, hogy szintoly typikussá válnék közöttünk, mint angol testvéreinknél. Fő azonban, hogy soká ne töprenkedjünk, mert fugit interea, fugit irreparabile tempus. Kétségtelen azonban, hogy a mennyire lehet, már mindjárt a kezdetnél tekintettel kell lennünk, a helyi viszonyokra, s ez a másik momentum, a mire én a debreceniek figyelmét egész tisztelettel felhívom. A nélkül, hogy fővárosi theologusairtk módszerét gáncsolni akarnám, Lévay tiszttársammal tartok, s állitom, hogy oly szervezetű ^vasárnapi iskolákkal*, minő az övék, provincián nem sokra mehetünk. Hagyján még Debrecenben, vagy Hódmezővásárhelyen, vagy általában ott, hol több segéderőre lehet számítani! Hanem kiváltképen falu helyen, hol az egész munkamező a lelkész s legfölebb a tanítóra néz, ott igazán kivihetetlen. Nem akarom én ismételni, vagy pláne lemásolni az okokat, melyeket Lévay tiszttársam előhozott; csupán rájok mutatok és kijelentem, hogy ismerve falusi népünket és körülményeinket, azok mind igazak és ámenek. Es még sem lehetetlen a „vasárnapi iskolák* létesítése nálunk. Sőt igenis, lehető. íme Lévay tiszttársam fölelevenité azt a régi patríarkhális vallásoktatást, mely a vasárnap délutáni bennmarasztás alakjában hazánk több vidékén divott. Ezenképen — úgymond — 4 év óta gyakorolja a téli hónapok alatt a felnőtt ifjak valláserkölcsi oktatását. Ott, a hol ily módon üdvösen lehet működni, ám kisértsék meg mások is; ne rösteljék a fáradságot; a kivet könyhullatással, nagy örömmel arat annak idejében, ha meg nem restül ; az ő munkájának haszna ő reá hárul. Megvallom azonban s szinte a nélkül, hogy Lévay tiszttársamat szép missiójában zavarni akarnám, megvallom, hogy az a bennmarasztás én nekem nem esik Ínyemre. Nem először azért, mert abban az erőszak egy bizonyos nemét látom keresztíilvive, mit ép e téren nem lehet alkalmazni a siker kockáztatása nélkül. Ugy vagyok meggyőződve, hogy ily íormán, a mi alapjában vadas természetű ifjainkat igen könnyen elriaszthatjuk a vasárnap d. u. istenitisztelettől. Sok apró, ártatlan szórakozása van a mi népünknek, mire egyébkor nem szakithatván időt, a vasárnap délutánt előre elszánja, és ha ezt nem élvezheti az istenitisztelettel egybekötött leclcézés miatt, igen könynyen odább áll a templomtól is. Ez az én egyéni meggyőződésem: tapasztalaton épül, tehát le kell vele számolnunk. Másik ok, a miért a vasárnap délutáni bennmarasztás — localis observatió után szólva — nem helyesbitem, az hogy p. o. az én egyházam — a milyen fölös számmal van széles e hazában — nagy részben szegény sorsú földmivelőkből áll, s bizony kivált e csapásos évben kenyérre valója is szűkösen van, nem hogy télies ruhára jutna, melyben a templomot szive óhaja szerint látogathatná, avagy hogy annak hideg szférájában huzamosabb ideig jó lélekkel, jó kedvéből tartózkodhatnék. Mindezeket én igy látva, tapasztalva, s elgondolva, noha egyik leghőbb vágyam vala, lelkipásztorrá levén, a „vasárnapi iskola* létesítése, meg se kisérlém annak olyatén íormán való berendezései, mint azt az angol minta után a fővárosi derék theologusok, vagy a hogy Lévay tiszttársam évekkel ezelőtt magyar kálvinista modorban kezdeményezék. De nem hagytam föl vágyam reálizásával. sőt tudva, hogy nincs vesztegetni való idő, a téi beköszöntésével azonnal létesítettem, ha nem is y vasárnapi iskolát*, olyat, mely a mi viszonyaink között — véleményem szerint — azt egészen helyettesíti, annak megfelel, céljait munkálhatja. Ez a mi ^quasi vasárnapi iskolánk* aztán először is nem vasárnapra, hanem a hét két napjára, hétfő és péntekre esik, ezzel el van érve az, hogy sem én, sem a résztvevők nem merülnek ki vasárnap egészen; másodszor? nem nappal, hanem estve tartatik az összejövetel 6 órától 8-ig ; ezzel meg van kurtítva a teli hosszú éj, melynek java részét mesemondással vagy duhajkodással töltenék; harmadszor: nem a templomban, hanem az iskola termében van az összejö-