Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1884 (27. évfolyam, 1-52. szám)

1884-12-07 / 49. szám

1563 15 64 fel elfogulatlan, tiszta gondolkozású védőit, de a felszólalók titularis különbsége minden esetre árnyat vetett volna a vallásíelekezeti egyenjogúságra. Azért reánk nézve még eme körülmény is elegendő ok arra, hogy őszintén örüljünk annak, hogy főpapjaink minden aggály nélkül püspököknek is cimezhetők s mint ilyenek minden tétovázás nélkül helyet foglalhatnak a katholicus coliégén mellett a reformált felsőházban, ha abba bemennek. Ha! Nem mulatságból tesszük a súlyt e rövid szócskára. Hiszen az, hogy főpapjaink mennek-e és mikép mennek a főrendiházba, még eldöntve nincsen. Erre nézve nemcsak magunk között léteznek ellentétes nézetek, melyeket a mai napig elenyésztetni nem lehetett. Erre vonatkozólag az egész hazai protestantismus közvéleménye más felfogásnak hódol, mint a kérdéses reform törvényjavaslata. Mi nagyobb óhajokat táplálunk e tekintetben, mint a mennyit a kormány kivánni mert. A mi a magunk közti erre vonatkozó nézetkülönbségeket illeti:be kell vallani, hogy a tiszáninneni reformátusok álláspontja a legprotestánsabb. Hazánkban a protestáns egyház sohasem alkalmatlankodott azon könyörgéssel a kormánynál, hogy részesiíessék egy kis diplomatikai nimbusban, mert különben az egyház és az állam megrendítő veszélyeknek leendenek kitéve. Mi a legsanyarubb napjainkban megadtuk az Istennek a mi az Istené és a császárnak a mi a császáré. Helyesen cselekedtünk, midőn a hires pátens ajándékából osztályrészt nem kívántunk. Egyedül helyesen járnánk el most is, ha azt mondanók: mi mint protestánsok oly egyházközösséget képviselünk, a mely magából lett azzá, a mi, oly kormányzattal bírunk, melyhez kiki, a ki az egyház fenntartásához hozzájárul, hozzá szólhat, de másnak az ügyeinkbe való beavatkozást nem engedjük meg. Mi eddig az állam által anyagiakban támogatva nem lettünk, most se kérünk ily támogatást, maradjon az állam magára, mi is magunkra maradunk s békés honpolgárok leszünk. Mondanók is ezt, ha mondhatnók! De nem mondhatjuk, még pedig azért nem, mert e lehetőségnek feltétele az, hogy előbb a teljes vallásfelekezeti egyenjogúság keresztül vitessék. Hogy a katholikusok egy az országon kivül levő főtől ne függjenek, hanem államunk igényeihez képest berendezett önkormányzattal birjanak; hogy a kath. főpapság gazdag javadalmait az ország vegye át és hogy az iskolák kivétel nélkül államiakká változtassanak át. Ha az meg volna, akkor a kath. főpapság sem sóvárogna a főrendiház tagsága után, hanem saját szántából elbúcsúznék onnan, hogy egyedül mint hű lelkipásztor hivei lelkét gondozza. Ez idő szerint azonban semmi kilátás arra nincsen, hogy ezen gyökeres változások foganatba vétetnének, ha mi azt mondjuk, hogy főpapjaink nem mennek a főrendiházba, sőt, hogy a szabad vallást szem előtt tartva, a többiek is maradjanak ki onnan. Hazánkban semmi hajlam, ily amerikai állapotok^előidézésére, s ha volna, talán mi magunk megijednénk tőlük első sorban s jobban elleneznők azokat, mint ma a felsőház reformját, mert ami egész évszázados egyházszervezetünk megmenthetetlenül halomra dőlne. Azért csak menjenek püspökeink a felsőházba, ha annak reformjavaslata törvénnyé válik. Attól mi nem tartunk, hogy ők anyagi támogatásban részesülvén a kormánytól, hűtelenek lesznek egyházuk iránt és sietni fognak minden tekintetben feltétlenül a kormány uszályát vinni. Hiszen nem a kormány, és ez jól megjegyzendő—hanem az ország pénztárából fog jönni ezen támogatás.- Az ország pedig csak azt akarhatja, hogy minden polgára előmozdítsa a közjót, nem pedig a kormány óhajait; ez pedig két egészen más, gyakran egészen különböző, némelykor ellentétes fogalom. Tehát csak menjenek. Igen, de mennek-e ? Hiszen a protestantismus ugy szólván egyetemlegesen oda nyilatkozik, hogy kész belenyugodni a tervezett főrendiház reformjába, ha nemcsak a hivatalban legidősebb protestáns gondnokok felügyelők és püspökök, hanem minden protestáns egyházkerületi elnökség a főrendiház tagságával ruháztatik fel. Ezen kívánság egészen természetes és jogos. Nekünk címzetes főpapjaink és főgondnokaink nincsenek, illenék, hogy egyetlenegy egyházkerületünk se legyen háttérbe szorítva. Reménylhető-e, hogy a protestáns egyház ezen kívánsága teljesülni fog? Nem tudjuk! Oly testület szólalt fel e tekintetben, mely tiszteletben és tekintélyben áll a kormány és az ország előtt, és e testület oly férfiak inditványára szólalt fel, kik a levegőben hadonászni nem szoktak. Talán mégis kedvező siker fogja koronázni e felszólalást! De hát ha nem? Iía a kormány és az alsóház örülni fognak, hogy a főrendiház reformjavaslata, oly alakban minőben van, törvénynyé válik a mostani felsőház által is, csakhogy a béke fel ne forgattassék. Ez esetben mennek-e majd püspökeink a felsőházba? Gondolom igen! Hiszen mi magyarországi protestánsok mind elejétől fogva hozzászoktunk, nagy küzdelmek mellett lassan, lépésről lépésre haladni óhajaink célja felé, mert ellenfeleink, akadályaink minden időben számtalanok s rendesen hatalmasabbak voltak nálunknál. Minden küzdelmeink közepette azonban tanúbizonyságot tettünk arról, hogy az ország törvényeinek meghódoltunk,