Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1884 (27. évfolyam, 1-52. szám)
1884-11-23 / 47. szám
1499 íoOO Az emiitettem pont ez : „a tanítók lennének azok amiknek lenniök kell, egy összekötő láncszeme annak a másik láncszemnek, mit lelkészi hivatalnak hivnak4 . . Mi ezen láncszemnek rendeltetése? Első sorban a vallás-erkölcsi élet ápolása, nevelése, s e téren áldásos sikert, előhaladást felmutatni csak ugy lehet, ha annak őrei, ápolói egyenlő erővel, egyenlő lelkesültséggel működnek. Annak a vallás iránti közönyösségnek, mely a társadalmi élet minden rétegében tapasztalható, okát keresik már régóta, hol a tanítókban, hol a materiálisticus ferde világnézet nagy elterjedésében, a családi rossz nevelésben, hol a papokban, s tudja az ég miben nem ! Én egyikben sem keresem, mert nem igazi érzület az melyet egyes ember el tud rontani. Én a vallás iránti közönyt, s az ebből származó erkölcsi élet meglazulását, a szellemvilág olyan veszedelmes ellenségének tekintem, mint a milyen veszedelmes ellensége a testnek a cholerajárvány. Most ez idő szerint fájdalom szellemvilágunk felett ilyen veszedelmes járvány borong. Pusztit, ha cordonokat nem húzunk, s biztos gyógyszerek alkalmazását igénybe nem veszszük. És ránk van bízva, papokra és tanítókra — hogy tovább ne terjedjen. A régi vádakat visszautasítjuk, de felelősséget kell vállalnunk a jövőben történendőkért. S váljon mi biztosítja a jövőben működésünk sikerét? Fenntebb emiitettem már : ha egyenlő erővel, egyenlő lelkesültséggel működünk a részünkre kijelölt körben. Azonban mig az a hagyományos ellenszenv, sok helyt gyűlölet meg lesz a tanítókban a papok iránt, addig áldásos együttműködésüket meg nem kezdhetik. Ez pedig a félműveltség s a fudakosság kifolyása. Igy egyik elrontja, amit a másik épit. A hol pap és tanitó szótlan, haragtartva mennek a templomba vagy a temetésre, ott hiaba a legékesebb egyházi beszéd »az atyafiaknak békességes együtt lakásokról4 , a nép ellenkező példát lát vezetőitől ; ilyen viszony mellett az egyházközség javára célzó bármily nemes inditvány, terv megbukik, mert gyengeségünk, hogy a jót sem akarjuk, ha ellenségünk is akarja. Ennek a régi sebnek bekell gyógyulni. Ila nevelünk 'papokat a kor igényeinek megfelelőleg, s főleg vallásuk iránt lelkesülőket — neveljünk a tanítókat is oly szellemben. Es ha megkívánják tőlünk, hogy a papi szenthivatal iránti szeretet, s vallás iránti buzgóság vezessen be bennünket a theologiai intézet termeibe; ha megszenvedünk 14 esztendeig azért, hogy egy 4-ed rangú egyház szellemi és anyagi ügyeiben képesek legyünk sikerrel működni; ha megrostálnak bennünket s csak kitűnő érett ségi bizonyítvány mellett Írhatjuk be nevünket az intézet anyakönyvébe ; ha minket fontba vetettek s ránk ütötték a bélyeget, mely mutatja mennyit nyomunk, mennyit érünk ; ha nekünk meg kell szerezni a tanitói oklevelet is a papi tudományok mellé, s mégis vállalkozunk, vállalkoznak e szent hivatalra: akkor mi meg méltán megkívánhatjuk, hogy hozzánk hasonló társ adassék, hogy lehessen az nekünk alkalmas segítőtársunk *vgy az erkölcsiség terjesztésében, mint egyébb hivatalos és nem hivatalos kötelességek teljesítésében. Szóval lennénk testvérek, egy anyának az egyháznak édes gyermekei s lenne áldás működésünkön. Nem gondolok én arra, hogy az előkészítő évek a tanitóképezdében 14 évre terjedjenek, hanem a menynyire terjed — az az idő csakugyan arra használtassák amire rendelve van, s a különféle tudományok közt a tudományok tudománya legyen az első s ne a hegedülés, s a növendékekben a vallasos érzület legyen az ur alkodó alapos készültséggel párosítva. Mert csak igazán vallásos érzületű tanitó működhetik sikeresen s lehet méltó segitő társa a papnak, s csak akkor nevelhet a társadalomnak, az emberiségnek jóravaló tagokat, ha azokat első sorban vallásosaknak neveli. A mely mértékben haladt elő a legújabb kor a tudományok, ismeretek terén, azon mértékben szállt alá a vallásosság s az erkölcsiség. Az ember igen hajlandó arra, hogy magát elbízza, ha valami eddig nem ismert elemet feltalal, vagy ha valamely remekművet alkot, s amit gyermekesen világcsodájának szeret elnevezni. . . Pedig ő miből alkot ? Ami már készen van. Állítson elő csak egy fűszálat. Első és fődolga az embernek, ha még világra szóló csodákat alkot is : hogy boruljon le az alfa és ómega előtt. Voltak a régi világnak nogyobb bölcsei, remekebb alkotói, de mindenek előtt vallásosak voltak. Mi az oka, hogy a mai kor igy megfeledkezik magáról ? mert megfeledkezett a legelsőről. A sok tudomány árja elborította az élő forrást. Neveljetek először vallásos gyermekeket, azokból majd lesznek val ásos szülők s azok majd nevelnek nektek még vallásosabb gyermekeket, s igy majd megyünk valamire. Első tehát hogy az a leendő tanitó vallásosan legyen nevelve. Továbbá, ha már minket megrostálnak, meg keli rostálni azokat is, akik a tanitói pályara lépendők, anynyival inkább miután napjainkban a tanitói hivatal, ugy az állam mint az egyház, valamint egyesek részéről is több-több figyelemben részesittetik ; mert hisz az államnak kegyencei, az egyháznak született presbyterei s egyesek figyelmének tárgyai, méltó hát, hogy szemébe nézzen az intézet minden egyesnek mielőtt küszöbét átlépné; ne a kenyérkeresőket, hanem a hivatottakat, ne 4 osztályú elégséges, hanem 6 oszt. jeles bizonyitványnyal bírókat fogadjon kebelébe. Igy is vállalkozik elég. Továbbá, ha már annak a szegény papnövendéknek, a theol. tanszak bevégzése után még egy évig nem adunk alkalmazást, hanem hagyjuk szárazkáplánkodni ott, ahol magának helyet talál, ne eresszük ki azt a tanítójelöltet sem azonnal diploma nélkül fáréra, hanem szárazpreciskedjék ő is ott Kőrösön, vagy ahol tanul s járjon cantusba, templomba, aztán járja sorba a jobb tanítók iskoláit, és haligason, tanuljon, tapasztaljon és még e mellett készüljön el alaposan a képesítőre. Es hogy a reciprocitás elve teljes legyen, következnék még, hogy ha már a papok minősíttettek az egyház kedvéért, minősíttessenek a tanítók is. Mert nem csekélyebb feladat vár a tanítóra mint a papra. Közösen egy célra dolgoznak s ez a cél szent 1 S ha egy egyszerűbben képesített lelkész nem látszik elégnek egy első osztályú egyház adminisztrálására, váljon egy 20 éves ifjú képessége, tepasztalata, ereje, egyenes arányba állitható-e egy e'sőbb rangú egyház, tudós érdemekben gazd ig papjának céljaival, működésével. Egyenlő erővel dolgoznak-e ezek a nagy, szent ügy érdekében ? A hol a munka nagyobb, oda nagyobb erő kívántatik. Igy munkálkodhatunk aztán egyenlő erővel, a szent ügy érdekében, melynek apostolaiul elhívattattunk; igy megszűnik lassanként a panasz, s sikeresen gyógyíthatjuk azt a nagy betegséget, mely annyira fenyegeti vallási és erkölcsi életünket. Ez a közös egyenlő erő tudata neveli lelkesültségünket is, amire nem kevésbé van szükségünk, ha megakarjuk láttatni és látni működésünk sikerét. Es ez nem eszményi cél, elérhető könnyen. A mai kor rohanó léptekkel halad előre minden téren, csak