Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1884 (27. évfolyam, 1-52. szám)

1884-11-02 / 44. szám

87 Máltában, a tenger hullámaitól csapkodott sziklaszigeten, a hajótöröttnek nyújtott vendégszeretetet azzal hálálja meg, hogy egyházat alapit; Athenében a görög bölcsekkel vetekedik s meggyőzi őket, hogy öntudatlanul bennök is meg van a névtelen Isten sejtelme; s végre Rómában két évig hirdeti az evangeliomot, prédikálván az Istenországát és tanítván azokat, a melyek vannak az Ur Jézus Krisztus felöl, minden szabadsággal, minden tilalom nélkül (Csel. XXVIII. 31.) De micsoda fáradságok és küzdelmek, micsoda veszedelmek és üldöztetések árán kell a szellem e nagy diadalait megvásárolni! O maga tesz vallást ezekről. Krisztus szolgája vagyok én is, irja a korinthusbelieknek (2 Kor. XI. 23 — 27), inkább mint bárki más a fáradságokban legböségesben én részesültem-, a sebekben feljebb azoknál; a tömlöcökben inkcibb, halálos veszedelmekben gyakorta. A zsidóktól ötször szenvedtem negyven csapást egy-egy híjéin', háromszor vertrk meg vesszővel, egyszer megköveztek; luiromszor voltam a tengeren veszedelemben hajótörés miatt, éjjel és nappal a mélységben voltam. Veszedelmes utakban gyakorta, folyóvizeken veszekedtem, latrok miatt veszedelemben forogtam; veszedelemben az én nemzetségem miatt, veszedelemben a pogányok miatt', veszedelemben a pusztában, veszedelemben a tengeren; veszedelemben a hamis atyafiak között. Fáradságban és n yomoruséigokban, virasztásokban gyakorta, éhségben és szomjúságban és böjtölésekben gyakorta, hidegben és mezítelenségben. II. De bármennyit munkálkodott, és bármennyit szenvedett is a Krisztus e tizenharmadik apostola, az ő munkájának és szenvedéseinek legdrágább gyümölcse nem abban van, a mit ő közvetlenül végzett, nem azokban az egyházakban, a melyeket ő maga alapított, hanem az ö példájában, mely a keresztyénség tizennyolc százada alatt annyiakat lelkesített s annyi tanítványokat és követőket nevelt magának és a Jézus Krisztusnak. Ott van mindenek előtt Lukács az általa előbb zsidóvá, majd keresztyénné megtérített pogány orvos, a ki a Krisztus életéről szóló harmadik evangéliumot és az Apostolok Cselekedeteiről szóló könyvet hagyta reánk; ott Timotheus, e hű tanítványa, a kit ő a maga fiéinak, segítőjének, hivatalbeli társéinak nevez s a ki, ha a hagyománynak hihetünk, az első püspök volt Efézusban s ott mint vértanú végezte életét; és Titus, a kit szintén fiéinak, majd atyjafiának, segítőjének nevez ; e kettő, kikhez ama mindnyájunkhoz szóló pásztori leveleit irta. Es a századok folyamán át, annyi igehirdetők, püspökök és lelkipásztorok, a kik a Pál példája szerint háborúságokat szenvedtek a Krisztus nevéért, de az üldözésekben, a máglyák lángjai között, és a gályákon, vallást tettek róla és készek voltak meghalni az ő szolgálatában. E mi magyar protestáns egyházunk ís, szomorú és dicsőséges történeteiben, szorongattatásaiban és diadalaiban, nem egy méltó tanítványával, egyenes utódával és hű követőjével dicsekedhetik Pálnak, a tízenharmadik apostolnak, a pogányok apostolának. Nekünk is megvannak, a magunk tizenkét apostolai: Komjáti Benedek, a ki épen a Pál leveleit szólaltatta meg magyarul; Sztáray Mihály, a nagy ének-szerző, s e mi dunamelléki egyházkerületünk magvának, a baranyai superintendentiának első püspöke; s az ő méltó társa és utóda Szegedy Kis István, a ki szorongattatásaiban, és megvesszőztetésében, üldöztetéseiben és bujdosásaiban, mintha csak a Pál apostol küzdelmes életének volna hű tüköré; a nagy Erdősi (Silveszter) János, a ki írásaival hirdette, a mit reformátor társai élőszóval ; Dévai Biró Mátyás, a magyar reformátorok közt e kimagasló alak, a ki szinte mint Pál apostol, bántalmakat és tömlöcöket szenvedett az igaz hitért, melyet csak annál nagyobb lelkesedéssel hirdete, minél többet állott ki érette ; s a kiknek csak nevét nevezem, Méliusz Juhász Péter, Huszár Pál, Bejthe István és Skaricza Máté; s Kéiroli Gáspár, a kinek teljes biblia fordítása ma is zeng templomaikban; s Harsányi és Sellyei, a kik hatvanegyedmagokkal, várfogságban és sáncmunkán s gályák köteleit húzva énekelték az Isten dicsőségét és tettek vallást a Krisztusról, ismételvén az ő nagy példányuknak Pál apostolnak eme szavait; Mindenütt nyomorgattatunk, de nem szoríttatunk meg: kételkedünk, de mindenestől nem esünk kétségbe! Háborúságot szenvedünk, de abban el nem hagyattatunk, megaláztatunk, de el nem veszünk! (2 Kor. IV. 8. 9.) És e mi tizenkét apostolunk után, a kikhez hála Istennek, magyar protestáns egyházunk negyedfél százados életéből, csak az egyházi szolgák jelesei közül is még másik tizenkettőt, vagy akár tizenkétszer tizenkettőt nevezhetnék, volt-e szükség még egy tizenharmadikra, mint Pálra a más tizenkettő mellett? Oh atyámfiai, a mi küldetésünk soha sem végeztethetik el, a mi munkánk soha sem lehet o ' teljes. A Krisztus szolgálatában s az ő Anyaszentegyházának, Isten e földi országának tenyésztésében nincs határ és nincs megállapodás. Mig csak az idő el nem jő, a melyben lészen egy akol és egy pásztor s mig a Jézus nevére meg nem hajol minden térd, mennyeieknek, földieknek és föld alatt valóknak térdek és minden nyelv nem vallja, liogy a Jézus Krisztus Ur, az atya Isten dicsőségére. (Filip. II. 10. 11.) — addig az Idvezitő által az ő apostolaira, s utánok mi reánk bízott munkában, mindig uj meg uj feladatok — a mun-88*