Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1884 (27. évfolyam, 1-52. szám)

1884-01-06 / 1. szám

8 PROTESTÁNS EGYHÁZI ÉS ISKOLAI LAP. 1 r, zelme oly manifestatiói voltak, melyek szerint a protestáns társadalom kész az erkölcsi világrend ama szellemi javaiért sikra szállani és a romboló elemekkel élethalálra megvívni. Ha a szentséges pápa karácsonyi allocutiójában e nagy eszmék ellenében azok hatalmas hirdetőjét kit Isten nagy világtörténelmi küldetésre hivott volt meg, hitvány opostatánah cimezi, mi ezt megelégedéssel vesszük tudomásul, tekintve azt, hogy Luther műve néikül Rómában az afféle manifestatiókat Isten dicsőségére rendezett autodafékkel torolták volna meg ; most pedig a szent atya kénytelen beérni azzal, hogy gorombáskodik. Ballagi Mór. Sylveszter-éji álom. (Egy kis Apokalypsis.) — Dobosnak ajánlva. — Az esztendő utolsó napja is alkonyatára hajlott. Szürke árnyak ereszkedtek a fővárosra s a templom félhomályában csak a szivekben égtek az emlékezet — az áhítat — és a remény mécsei. Imára borultunk s számot adtunk magunknak s Istenünknek az elmúlt év még nyílt — de mindjárt lezárulandó könyvéről; — szent borzalommal állva ama hét pecsétes könyv előtt, mely a jövendőé, s melynek pecsétei egyenként való leszaggatására holnap, s az azután következendő napokon kerül a sor. Szivem tele volt ; a templom is tele volt ; de én mégis nagy ürességet éreztem. Hiányzott közülünk, aki az év elején még közöttünk volt, lelkével lelkesített, szivével melegített, elméjével világosított mindnyájunkat — s most már ^az ő atyáihoz költözött^ s az árnyak közt lakozik. S az ezerek imája, — mind különböző, kinekkinek a maga élete, szükségei és szive vágyai szerint — egy gondolatban mégis találkozott : az ő rá való gondolásban s az ő hiánya érzetében. Otthon, a lámpavilágitotta szobában, még egyszer leszámoltam magammal s az enyéimmel, Megemlékeztünk távollevő kedveseinkről, anyáról, testvérekről, rokonokról, barátokról. Megemlékeztünk arról, a mi elmúlt, s a mi még jövendő. Gyöngeségeínkről, melyekkel egymásnak talán sérelmet okoztunk ; szeretetünkről, mely » mindent megbocsát, mindent elfedez. . . . c Feleségem vánkosomra hajtva fejét, elaludt ; a gyermekek lassan pihegtek, a szobában csend honolt, a lámpa rég kialudt — még csak magam voltam ébren. Nem jött álom szemeimre. Gondolkodtam. Gondolkodtam — s lelkem észrevétlenül, öntudatlanul siklott át a réven, mely az ébrenlétet az álomtól elválasztja — mint a hajó, mely elhagyja a partot s a tengerre siklik ki. Ugy éreztem^ mintha még ébren volnék, tudnék magam körül mindent s mintha még se tudnám magamat, Mintha még gondolkoznám -— pedig már álmodtam. Csodálatos álmom volt, Sík mezőben valék, mely fölött nehéz köd ült, vihar-felhők ereszkedtek le az égből, melyekből villámok cikáztak s távolról égzengés hallatott. A táj, mely előttem elterült, csodálatos terjedelmű vala; sokkal nagyobb, mint a mennyit ember szeme ébren befoghat (ezt most mondom, mert akkor nem éreztem lehetetlennek, sőt meglepőnek sem). Egy oldalt a Duna méltóságosan hömpölygő folyama szegélyezte a tájképet, melynek másik sarkát a Dráva kisebb, de rohamosabb íutása kerítette, Maga a táj, a Pilis-hegység kék ormaitól s a Mátra erdő-koszorus bércétől le a Fruskagóráig, keresztben pedig a Vértes-hegységtől a kecskeméti és kiskunsági nagy síkságon át a Tisza-zugig terjedt, s hegyekkel, halmokkal és az alföld búza-kalászt rengető téreivel váltakozott. Fent a váci, majd a ráckeví s lenn a mohácsi szigetek jelezték zöld oázokként a Duna folyását; kelet-felől a kanyargó Tisza, nyugatról a somogyi hegyek vetettek határt neki s mint egy nagy kert, Istennek kertje terült el szemeim előtt az egész. S a mint a táj, néma szépségében előttem lebegett s virulatán gyönyörrel legeltetettem ámuló tekintetemet: egyszerre sötét felhő ereszkedék reá, mintha zivatar akarná kiönteni haragját az előbb nyugodt és derült vidékre. A felhők mind egyre jobban és jobban tornyosodtak, mig végre minden setétbe borult s egyetlen csillag sem világított át a fellegek sűrűjén és mindent éj lepett el. Az éj sötétében pedig tompa moraj és erős dübörgés hallatszék, előbb mintha égzengés volna, mely távolról közeledik, azután mintha nagy nép sokaság gyülekezésének lármája, mely minden égtájtól, csapatokban seregelve, verődnék össze a központon. S erre egy nagy csattanás, mintha a vihar villanytelepe ürítené ki magát, vagy mintha egy nagy bérc szakadna le. Egyszerre megszakadt a felhő slátám, hogy egy magas oszlop, melyet előbb nem vettem volt észre, tört össze és dült le s az okozta azt a nagy csattanást — és az oszlop mellett egy angyal állott, kezeivel és szárnyaival intve a mindenfelől odaözönlő népsokaságnak, — h°gy közeledjenek. S csakugyan mindenfelől közeiedék is, özönnel, seregesleg, a népsokaság s a mint a felhők kárpitja, szélei felé, mind jobban és jobban szétvált s az előbb általa elborított vidéket ismét egész terjedelmében láttatá, mindenfelőlről — a Vértes-