Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1884 (27. évfolyam, 1-52. szám)

1884-10-19 / 42. szám

I 1341 isteni eszméért, az erény felséges vonásaiért, a kötelesség nagy jelszavaiért — s oh hányszor jutalmunk félreismerés, meg nem értetés! Nekünk is vannak barátaink, a kikben bizunk és megcsalódunk ; mi is küzdünk az emberiség javáért, az eszményért, s kinevetnek, megcsúfolnak, keresztre feszítenek. Csakhogy mi nem tűrjük mindezt azzal a felséges nyugalommal és megadással, mint ő ; mi nem tekintünk fájdalmas, de szelid megbocsátással a Péterre, a ki megtagad, mi nem mondjuk: Ne ugy Jegyen Atyám, a mint én akarom, hanem a mint te! (Mát. XXVI. 39.) s nem könyörgünk, még a kinok keresztjén is, a mi üldözőinkért, a mi gyilkosainkért. Pedig megtehetnők mind ezt, ha őt követnők; s követhetnők, mert hiszen ő is ember volt, mint mi, s a keresztyénség épen abban áll, hogy őt kövessük. Mi azonban a mi bűneinkben halunk meg, mint az a megátalkodott, a ki még a maga keresztjén is szidalmazta vala Jézust (Luk. XXIII. 39.) — ő#

pedig érettünk hala meg, áldozván, mint főpap, de nem megölt állatokat, hanem önnön magát. Valóban, ilyen főpap illet vala minket, szent, ártatlan, szeplő nélkül való (Zsid. VII. 26). Mert mit mondjunk ? A bűnnek zsoldja a halál (Róm VI. 23) mondja a nagy apostol. Krisztus pedig meghalt. Micsoda bűnnek volt zsoldja az ö halála? Saját bűneinek-e, melyekért meg kellett halnia ? Nem, hanem a mi bűneinknek. Mert ő, magát, éirtatlan levén megáldozta az Istennek (Zsid. IX. 14), s a mi bűneinket hordozta testében a fán, a kinek sebeivel gyógyultunk meg (Zsid. II. 24.) íme, az evangeliom legnagyobb ténye! íme, a hitünknek summája! Nem a szeplőtlenül született, nem a csodatevő, nem a feltámadott és menybe ment — hanem a megfeszített és érettünk meghalt Krisztus váltott meg minket a bűntől és az örök haláltól. Azért hadd zengjen az angyali üdvözlet a názáreti szűzhöz: Örülj te, ki az Úrnál ingyen vagy kedves; az Ur te veled van és te áldott vagy az asszonyok között! (Luk. I. 28); hadd tudjuk meg tőle, liogy a Szent Lélek szállott reá, s a magasságban lakozónak ereje árnyékolta meg öt s azért a mi őtőle született, szent az és Istennek fia (Luk. I 35); s hadd zengjen az angyalok éneke a betlehemi mezőben nyájaikat őrző pásztoroknak, mondván : Dicsőség Istennek a magasságos menyekben és a földön békesség és az emberekhez jó akarat! (Luk. II. 14.). — Hadd tóduljanak hozzá a betegek, a nyomorékok, a sánták és vakok, kiáltván: Dávidnak fia könyörülj rajtunk! (Márk X 48), és ő hadd mondja: Eredj el, a te hited téged megtartott (Márk. X. 52), vagy: Vedd fel a te nyoszolyádat és járj! (Márk. II. 11.— Ján. V. 8), és hadd mondják, a kik ezeknek tanúi: Soha ilyen dolgot nem láttunk! (Márk. II. 12.). — Hadd mondják azután az üres síron ülő angyalok a holtat kereső asszonyoknak és tanítványoknak: A kit ti kerestek, nincs itt, feltámadott! (Márk. XVI 6). És hadd mondják a menybevitetett Jézus után az őt eltakaró felhőket néző tanítványoknak az angyalok: Galiléabéli férfiak, ^ mit állotok, nézvén menybe? (Cselek. I. 11.). És zengjenek a mi karácsonyi, husvéti, áldozócsütörtöki és pünkösti énekeink — s a hit buzgó szárnyain emelkedő hymnuszok és alleluják hadd verdessék az eget, a honnan Jézus alászállt, s a hova ismét fölemelkedett — de az öröm e dicsénekei mellett, sőt azok fölött, ne szünjünk magasztalni a megfeszített s érettünk magát megáldozott Krisztust, a ki nekünk a maga halála által lett örök életünkké; az ember-Krisztust, a kiről meg van irva, hogy a mi egyetlen egy közbenjéirónk Istennél. (1. Tim. IL

5 ) Én azért, Atyámfiai, nem is végeztem magamban valami egyebet tudni közöttetek, hanem a Jézus Krisztust, még pedig azt a ki megfeszíttetett ; mert az én erőtlenségemben csak benne találok erőt, s az én rettegésemet és félelmemet csak ő változtatja bátorsággá, hogy szabadon és büszkén hirdethessem az ő evangyeliomát. Mert a feltámadott és megdicsőített Krisztus előtt, az ő fényességében, mint Mózes a hegyen, eltakarom az én arcámat, mert félek az Istenre nézni (2. Móz. III. 6 ) — de a Gecsemané-kertben, a halál félelmeitől verítékező, az arcába vert tövis koronától vérző, a súlyos kereszt alatt roskadozó s a kereszten fejét lehajtó és lelkét kibocsátó Jézushoz oly közel érzem magamat, mintha testvérem, vagy épen második magam volna — s az Isten-ember szenvedésében a magam erőtlenségét a megbocsátó Isten kegyelmével egyesülve érzem s bűnös voltom tudatát az idvezitő megváltás érzete enyhíti és fölmagasztalja. Oh, mert az út, a melyen Jézus ide jutott — ugyan az, a melyen nekünk mindnyájunknak járni kell, az ő nyomdokaiban ; a kísértés, a küzdelem, a kötelesség, a csalódások, a megpróbáltatások, az önfeláldozás, egyszóval az emberi élet és halál útja. Ő elment előttünk ezen a tövises úton, hogy legyen példa nekünk, hogy legyen út, élet és igazság (Ján. XIV. 6). Az isteni erő cselekedeteiben őt nem követhetjük, de ezen az úton igen. Az Isten fiához hasonlók nem lehetünk, de a küzdő, szenvedő, a szerető s magát szeretetből feláldozó emberhez igen. Megkísértetünk? szenvedünk? megpróbáltatunk? küzdünk? vérrel veritékezünk ? végre megáldoztatunk ? Ez bizonyos, mert ez az élet utja a halálig s ezt senki el nem kerülheti. De megkísértetni s ellentállani a I kisértésnek ; megpróbáltatni s igaznak találtatni