Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1884 (27. évfolyam, 1-52. szám)
1884-01-27 / 4. szám
102 hogy a lelkészi működés súlypontja nem a templomi szószékre, vagy legalább nem csupán erre esik, de nem csekély mértékben a lelkipásztori gondoskodásra s belmissióra is. Nem akarjuk mi az egyházi beszédeknek, Isten igéje hirdetésének értékét, hatását csökkenteni. Hiszen jól tudjuk, hogy az apostoloknak is, a reformátoroknak is, apáinknak is három századon által ez volt a leghatalmasabb fegyverük úgy a terjesztésében, mint a védelmezésében a keresztyénségnek; és ezentúl is a protestáns lelkipásztoroknak egyik főkötelességük az leend, hogy hirdessék az evangéliumot még a házak tetejéről is, hogy menjenek el e széles világra és tanítsanak meg minden népeket. Am de ma már a prédikáció mellett sok más fegyverre is szükség van. Csodákat művel ma is még egy-egy megragadó szónoklat.... azoknál a kik hallgatják; igen de a kik nem hallják, a kik hónapokon, éveken át felé sem mennek a templomnak ? Ma már a nagy városokban fonák helyzet állott elő a prédikációt illetőleg. A kik templomba járnak, azoknak, kissé túlzóan szólva — nincs szükségük a prédikációra, mert hiszen templomba ugy is csak a valóban vallásos érzelműek járnak; a kiknél pedig Isten igéjének a hirdetése által az új embert életre költeni, a vallásos érzelmet felébreszteni kellene, azok gondosan kerülik a templomot. De meg a kiket az egyházi beszédek érdekelnek, azok ma már a sajtó segítségével nem csupán a saját egyházközségüknek lelkészeit, de az egész haza, sőt a világ nagy szellemeinek remekeit élvezhetik. Igen, de a kik nem tudnak olo ' vásni, vagy, ha tudnak is, a nyomdafestékből csak bódító mákonyt, vagy mérgező nedveket szívnak be, miként vezethetők a helyes ösvényen?.. ^A mező a világ* — mondja Idvezitőnk egyik szép hasonlatában — s az aratók az angyalok. Mely hasonlat ilyeténképen is magyarázható, hogy az angyalok, vagy mondjuk a lelkészek működésének színhelye ma már nem csupán a templom, de a világ, a gyakorlati élet majd egyik, majd másik tere. S hozzá tehetjük, hogy nemcsak ma, de igy volt ezelőtt 1800 évvel is. Péter nemcsak prédikált, de betegeket is gyógyított, s halottakat is támasztott fel, — hogy testi vagy lelki halálból-e? azt most ne feszegessük. Pál nemcsak szét vitte az evangéliumot két világrészbe, de egyszersmind alamizsnákat is gyűjtött a szűkölködő jeruzsálemi gyülekezet számára, sőt saját csekély vagyonából is segélyezte a jeruzsálemi názirokat; s mig egy részről tűzzel és szent lélekkel eltelten prédikálja a feltámadott Jézust, addig számos apró részletre kiterjeszkedve kéri, inti, utasítja Timotheust s missionarius társait, hogy viseljenek gondot magukról és a nyájról. És, ha az ős keresztyén egyház történelmét vizsgáljuk, még mindig el nem döntött kérdésként áll előttünk, hogy a keresztyénség gyors elterjedését az evangelium prédikáltatásának köszönhet) ük-e első sorban, vagy pedig azoknak az alamizsnáknak, a betegek és foglyok irányába tanusitott azon munkás szeretetnek, melyeknek gyűjtésében, s illetve gyakorlásában a testvérszeretet nemes érzetétől áthatott első apostolai, presbyterei és hitvallói az ős keresztyén egyháznak oly igen buzgók valának. Sőt később is a Chrysostomusok, Nagy Leók, Nagy Gergelyek, Assisi, s Sálesi Ferencek, bár a világ elsőrendű egyházi szónokai voltak, de mégis nem egyházi beszédeik, hanem az általuk széles körben gyakorolt cura pastorális, a szellemileg és anyagilag szegények ügyények felkarolása, s önzetlen felebaráti szeretetük által lettek a katholikus egyház oszlopembereivé. Es ha a külföldi oly sokat emlegetett protestáns egyházak mai napság oly áldott tevékenységet fejtenek ki s a keresztyénségben rejlő életerőt oly üdvös intézmények létrehozásában tüntetik fel, ez kétségkívül nem csupán a templomi prédikációk eredménye. Ideje, hogy hazánkban is már a lelkészi tevékenység folyama az eddiginél szélesebb s több águ mederbe tereitessék; ideje, hogy egyházunk jobbjai ezentúl figyelmüket ne kizárólag az egyház alkotmányára, szervezetére, az autonomicus jogok védelmezésére fordítsák, hanem azon széles körű jogot és szabadságot, melyet mi protestánsok e hazában apáink bölcsessége, áldozatkészsége s a polgári törvényhozás méltányossága folytán élvezünk, templomunk belső építésére, a megzsibbadt, megmerevült tagok felelevenítésére, az elszórt csontok összeszedésére fordítsuk. S talán a buzdító példát erre Debrecen épen alkalmas időben adta. Nekünk úgy tetszik, hogy a vallásosság felőli gondolkodást illetőleg nemzetünk közhangulata ez idő szerint talán a forduló ponton van. Sok oly hang üti meg fülünket mostanában, melyek eddigelé szokatlanok voltak. A nemzet műveltebb köreiben, valamint a hazai sajtóban is Istenről, vallásról, erkölcsiségről, egyházról, papokról mintha több tisztelettel, nagyobb komolysággal szólanának, mint csak még nem sok idővel is ez előtt. Igaz, hogy még csak elvétve, de hiszen egy nemzet közérzületének átalakulása nem is pillanatok műve szokott lenni. Mikor ez előtt 13 évvel a ^Welche Wendung durch Gottesfügung^-féle ismeretes szavakat távsürgönyözte Németország császára Sedan alól, összes hazai lapjaink előtt nevetségesnek s farizeusságnak látszott az isteni intézkedés emlegetése. Ma, ha az öreg császár kancellárja, kit pe-