Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1884 (27. évfolyam, 1-52. szám)

1884-01-20 / 3. szám

27 68 vannak. Dynamit ellen pedig szurony és ágyú nem játszhatnak szerepet. Ezek mellett mintha csak a munkafelosztás óhajtott s dicsőitésreméltó elvét egyenesen kijátszani akarná a sors : ez elv érvényesülésével egyenes arányban növekszik a létérti harc nehézsége s a nagy tömeg a nyomor ijesztő gondolatával maga-magát terrorizálja s az anyagi állapotok mind élesebb vonásokban tűnnek fel a társadalmak szellemi erkölcsi állapotának vizsgálásánál, mint első, közvetlen forrásai a visszás helyzetnek. Az egyházi élet terén szintén a képzelhető legnagyobb zavar uralkodik. Az egyedül üdvözito katholikus egyház azt hivén, hogy csakugyan viszszafelé forog a föld, (mit bizonyosan jobban is szeretne), s hogy az emberiség fejlődése visszamenőleg történik : igazán bámulatraméltó merészséggel íogott hozzá néhai földi királyságának viszszaszerzéséhez, poklot mennyet nyitó Péter kulcsainak kisurolásához s a XlX-ik civilizált század füle hallattára pironság nélkül kiabálja utcasarkon, cathedrából, hogy csak nála van a kegyelem s a jpéter fillérek*, ma is legbiztosabb egyengetői a mennyország rögös utjának — s fájdalom, a műveletlen, vakságban készakarva tartott alsóbb osztály ma is isten igéje gyanánt, mohón kapdos ez igék után s keserves munkája után megkoplalja főpapjainak zsiros böjti asztalát. A műveltebb osztály meg tultevén rég magát egyháza sajnálatraméltóan elavult tanain : legtöbbször csupa curiosumból s érdekkényszerűségből mutatja magát jó katholikusnak s a béke kedvéért, talán elődei vallása iránti kegyeletből nem akarja széttépni egyháza kötelékeit, melyekről pedig tudja jól, hogy nem érnek túl az >

urhatnámság*, a feneketlen pénzeszsákok szájánál. Ez a rész csak fennhangon nevezi magát katholikusnak, de magában tagadja. A reformált egyházban ismét más hasonnemű s természetű, elszomorító jelenségekkel találkozunk. Mintha nem is a felvilágosodás, a haladás barátja volna az egyház; mintha ismét a bábeli zavart akarnánk eljátszani: a hányan vagyunk annyifelé húzunk s sokszor saját fészkünket hányjuk tele szemettel. Ország-világ füle hallattára, szemtől-szembe (sokszor meg csakis hát megett — mi annál csúnyább) — kiabáljuk egymásnak, hogy lomhák, kötelesség mulasztók vagyunk s tudatlanságunkkal végpusztulásra juttatjuk egyházunkat. Sokan közülünk ma is a holt betűkben keresik az igazságot s nem egy leszúrja saját atyját is ha megszokott édes semmittevése, önteremtette s féltve dédelgetett illusiói, ugy vélt fenséges elveiben megpiszkáltatik. Sok helyen a két prot. egyház ismét felakarja újítani a XVII-ik századnak a ^szeretetlenség netovábbjáig * folytatott confessionális csetepatéit s ama dogmák holt betűi közé akarná az újkor éltető szellemét beszorítani, mintha valóban méltó volna „annyi sok munka egy hallotti lepelre." Protestáns köznépüuk is — nem is emlitve a nazarénus csodabogarakat — szintén úgy áll a hit dolgában, hogy jó kálomista ugyan, de nem szereti fizetni a papbért; mely elszomorító állapot oka az anyagi alapokon kiviil bizonyára máshol is keresendő. Azt nem is kell talán említenem, hogy az elméleti vallástudományok terén mily óriási nézetkülönbség, bizonytalanság, sokszor épen visszásság uralkodik, nálunk különösen elmaradottsággal is párosulva. A tapasztalati alapokon nyugvó reál tudományok óriás léptekkel haladnak elő s azon viszonynál fogva, mely vallásos világnézetünk s e tanok között fennáll bizony-bizony egészen kétségbeejtő készületlenségben vagyunk, ha ellenségnek nem is nevezhető, de a haladásra, tökéletesedésre mindenesetben kihivó ellenfelünkkel szemben. Mi a katholikus egyházat vádoljuk ; pedig ránk is maholnap ránk olvashatják, hogy tanaink nem e világból valók, s az értelmileg magas fejlettségű ember előtt az elfogadásra igényt nem tarthatnak. Folyvást halljuk is a munkára felhivó szózatot s a vallásos tanok, elvek tovább fejlesztésének égető szükségét hangoztatni; de mintha valami fojtogatna bennünket: szólanánk is—nem is; elakad a szó szánkban s kezdeni nem nagy kedve van egyikünknek sem; sőt fájdalom, — nagyon sokan még ma se látják, hogy min is kellene hát változtatni, mit is kéne az újkori felvilágosodás ollójával lecsapdosni protestáns egyházunk tanainak cafrangjaibói s legtöbben egyenesen attól tartanak — s méltán, — hogy torkukra forr az elkezdett igazmondás. Pedig bizony mondom sok számolni valója van a mi egyházi tanainkkal is az újkori tudományos alapokon nyugvó világnézetnek s mi alig pár éve, hogy az eddiginél még erősebb keretbe szorítottuk e tanokat, mondhatnám bevágtuk a haladás útját; mert ama tanokat bármily ügyes kéz szőjje is össze az újkori világnézettel: aligha lesz egyébb az eredmény csodaszülöttnél. Az emberiség egészséges fejlődését gátló s mind nagyobb mérvben fölmerülő ziláltság részint tévelygő hittételeken, részint mesterségesen ápolt nemzetiségi szédelgéseken alapszik, mely utóbbiak, a vallásos nézetekkel kisebb vagy nagyobb mérvben vannak összekeverve. Mindenesetben legszomorítóbb az a jelenség, hogy az ember elfelejt a szó valódi értelmében vett ember lenni. Ily körülmények közepette míg egy részről aggódva kérdhetjük az idő jeleiről, hogy hova akarnak vezetni bennünket: másrészről nem csekély