Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1884 (27. évfolyam, 1-52. szám)

1884-06-08 / 23. szám

368 lyek s nem hallatnák a békételenkedés szavát amiatt, midőn valameiyik egyháztag látja, hogy ő 4-szer vagy 5-ször annyi egyházi adót fizet, mint a szomszéd egyháznak hasonló állású tagja, s melyért korlátolt felfogásával több lelkészét kárhoztatja.*) Jól tudom, hogy oz utolsó pontra nézve engemet sokan ideá'istának fognak tartani, és sajnálattal kell bevallanom, hogy nem egészen alaptalanul. Domesticánk, ez újszülött gyermek, még bölcsőjében szendereg, s fájdalom 1 e bölcsőt sok helyen mostoha kezek ringatják. Mig kisebb, szegényebb sorsú s hasonlithatlanul nagyobb terhet viselő, egyházaink, kevés kivétellel, iparkodtak kötelességöknek idejében eleget tenni, addig még most is olvasunk népes, vagyonos, tekintélyes s jobbára intelligens egyénekből álló egyházakról, hol ez ügy ma is pang, sőt határozott ellenszenvvel találkozik. Én azonban hiszem, hogy a közlöny eltűnik, az önzés szava elhallgat a lélek jobb sugallata előtt; hiszem, hogy eljön az idő, midőn nem csupán az anyagiasság láza, hanem magasabb célok utáni nemesebb vágy vezeti a lelket, s hitsorsosaink mindenike tehetsége szerint munkálkodik azon, hogy egyházunk, mely a haza s közmivelődés szolgálatában oly becsületes munkát teljesített a múltban, képessé legyen arra, hogy magasztos missióját betölthesse a jövőben is ! Nyiri Gyula. * Közöljük ezen fentebbi cikket, mint olyat, mely ha nem is tárja fel egyházunk bajait teljes mélységükben, még kevésbbé pedig az annak orvoslására szolgálható összes szereket : de felmutat a többek között egy oly bajt, melynek orvoslása iránt egyházi hatóságainknak ha ma nem, hát holnap intézkedniük kellend, és felemiit egy pár egészséges gondolatot egyházi állapotaink javítására. Nem ismeretlen előttünk dunamelléki kerületben levők előtt sem az egyház híveinek némely vidékeken túlságos egyházi adóval való terheltetése, de mégis megdöbbenve olvastuk a cikkíró által idevonatkozólag felhő zott adatokat. A hagyománynak és szokásnak tudjuk hogy nagy az ereje, s a mely terhet már az apák is hordoztak, az unokák mintegy természetesnek találják annak viselését, de azt is tudjuk, hogy az ujabb időknek jó és rosz szelleme mindenüvé behatol, kivált ha még azon szellemnek külön apostolai is támadnak, és bizony félünk, hogy egyszer az ily túlságosan megterhelt nép, mely az ujabb időkben más oldalról is oly erősen terheltetik, drágának találandja az üdvre vezérlő utat, s enged a hitegető próféták szavának, nem csekély romlására egyházunknak. Azért is teljességgel nem találjuk korszerűtlennek azon indítványt, hogy az egyházi hatóságok legyenek figyelemmel a különböző vidékeken lakó népünknek egyházi terheire, s az anyagiak miatt ne engedjék azt egyházunk irányában meghidegülni, Cikkírónak az a gondolata, hogy egy-egy paiochi*) Míg némely népesebb egyházakban alig számbavehető terhet viselnek a hivek, addig más kisebb egyházak tagjai valósággal görnyednek a teher alatt. Ennek illustrálására saját egyházamat hozom fel. Egyházam 297 lélekből s jobbára igen szerény viszonyok közt élő egyénekből áll. Itt egy semmivel sem biró napszámos évi egyházi adója rámegy 4 frtra ; kinek igavonó jószága s egy hold földje van, habár belsőségben birja is ezt, 15 frtra; az öt hold földdel biróé 17 frtra, a 10 hold földdel biróé 20 frtra. Minthogy ez adót leginkább búzában fizetik s e számítás a termény mostani középára szerint van felvéve, drágaság idején a buza árával együtt emelkedik az adó, néha másfélannyira vagy feljebb. Ezenkívül egy iskola-köteles gyermekért fizetnek 1 frt 20 kr. tandijt s szolgálnak az egyház érdekében ó—7 kézi vagy igás napszámot. Ny. Gy. ára ne essék több, ha csak lehető, 3000 léleknél, nem uj gondolat; fel volt az már emlitve többször e lapok hasábjain is. Csak hogy a gondolat ismerése, helyeslése és megvalósítása között még a nagy távolság. De hát hangoztatjuk és hangoztassuk is ezt minél gyakrabban, ha a valósulását nem érhetjük meg, mi, majd talán megéri az utánunk következő nemzedék. A ki már gyermekkorában megszokja azt, hogy a tanitó vezetése alá nem szabad 50—60 tanulónal többet adni, az majd férfi korában belátandja, hogy egy hűséges és hivatását felfogo lelkipásztornak váltig elég munkát ad 3000 lélek gondozása. Hitelvi kátét s magyar protest. egyháztörténelmet kell népünk kezébe adni — mondja cikkíró — s itt még áldozattól sem szabad visszariadnunk. Ez. is megérdemli, hogy gondolkodjunk felette. Nem mondom, hogy éppen kátét adjunk, mert hisz ezt ismeri népünk az iskolából is, a templomból is; de igen adjunk más vallás-erkölcsi s egyházias irányú táplálékot. Mit tettünk és mit teszünk mi magyar protestánsok mióta szabaddá lett sajtónk a magyar protest. nép valláserkölcsi neveltetése érdekében irodalmi uton ? Bizony édes keveset! Sőt mint egyház, mint testület éppen semmit. Nem csak, de még csak nem is gondolkoztunk ilyenek felől, egyházi gyűléseink tanácskozásai ilyesféle thémára nem szoktak eltévedezni. Pedig effelől nem csak eszméket kellene cserélni, de ily célból anyagi áldozatokat is hozni. Nem mondom, hogy az egyházi közalapból, melynek más rendeltetése van, de társulás utján, vagy más módon, ugy a mint ezt teszik Nyugot-Europa s Amerika protestánsai. Ébrednünk kell már egyszer e tekintetben is, ébredni, tenni, áldozni. A baj meg van és azt senki más el nem oszlatja, ha csak nem önnön magunk. Farkas József. TÁRCA. A budai református egyház. Két esztendő múlva kétszázados évfordulóját üli meg a magyar nemzet annak a dicső napnak, mely országa fővárosát ismét az ő kezeibe adta. Ez az évforduló azonban nekünk reformátusoknak nem pusztán »örömnap*. E nap fényéhez egy nagy árnyék tapad. Buda, Pest és környéke lakosságának legmagyarabb részét ekkor vesztette el; e naptól fogva szűntek meg a testvér fővárosok s azok kozvetetlen környékén a virágzó magyar református egyházak és iskolák. 1686-tól egész II. József türelmi rendeletéig nem is volt aztán a fővárosban református egyház, de még református birtokos sem. Mindenki tudja, hogy e szomorú viszonyokat, melyek az uralkodó magyar törzs legmagyarabb felekezetét idegenné tették saját hazája fővárosában, nem azért érdemelte meg e felekezet, mert református volt, vagy legalább nem csupán ezért, a „ magyarnak« kellett itt főképp áldozatul esni, hogy az alakítandó provincia német jellegű fővárosa megszülethessél^. Istennek hála! A főváros magyarabb mint valaha. A főváros anyanyelve a magyar, iskoláiban csupán magyar szó hallatszik, s a fővárost körül ölelő németfalvak gyűrüzete is megpattant. Kétségtelen gazdag kamattal fizette vissza a főváros, a mit a nemzet érte áldozott. És büszkeségünkre szolgál nekünk reformátusoknak is elismerni s köszönettel emlegetni, hogy a balparton nekünk is viszszaadta hajdani jelentőségteljes helyzetünket, s ott a hol 1563 óta 1686-ig, Béllci Tamás, Csanádi János, Újvári