Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1884 (27. évfolyam, 1-52. szám)

1884-05-04 / 18. szám

559 PROTESTÁNS EGYHÁZI ÉS ISKOLAI LAP. _ 392 és tisztességes munkára tanítani igyekszik, a lelketlen anyák által kidobott csecsemőket szerető karjaiba veszi. De ki tudná előszámlálni hány ezerféle jeleit látjuk ma a krisztusi szeretet diadalainak, a mi mennyei atyánk dicsőségének. Bizony ezt kell kiáltanunk: Nagyok a te cselekedeteid oh Uram letelt a föld a te dicsőségeddel. De ha ez ugy van, k. h , ha a keresztyénség szelleme ilyen diadalokat aratott miközöttünk, úgy talán nekünk nincs más tennivalónk, mint a győzelem jelvényeit homlokainkra fűzve, beülni a diadalszekérbe s kényelmesen kizsákmányolni a reánk maradt örökség előnyeit? Oh nem, a diadal még nem teljes a harc még mindig foly, s a ki éktelevenséget érez önmagában, megvetéssel fordul el az ilyen léhaságtól, hiszen mozogni, küzdeni, szenvedni, tűrni, ebben van az élet, a hol ez nincs ott tespedés van, és mellette a lelki halál. Az éremnek eddig csak az egyik, és pedig a szebbik oldalát mutattam fel; van annak másik oldala is, melyet figyelem nélkül hagyni nem lehet s melyet e kérdésben foglalunk össze: 2-or mi vár reánk a jövendőben? Mint ott a jeruzsálemi uton ujongó tömeg között megvoltak az ellenséges elemek, kiknek ajkairól néhány nap múlva először hangzott a kiáltás : feszítsd meg : épenúgy ma is azok között a kik Krisztus nevéről nevezik magukat, meg vannak az ellenséges elemek, kik a Krisztus vallásának szellemét nyíltan vagy orozva megtámadják, s a lelkekben emelt oltárát istennek lerontani törekesznek. Legfőbb és legveszedelmesebb ellensége volt o o , o mindig a hitetlenség. Úgy hiszem nem szükséges vastagon színező ecsetet vennem elő, hogy hiven fessem ez ellenséget, ismeri közülünk mindenki élesebb és simább nyilvánulásaiban. Nem uj tünemény ez, nem is akarom csak a mi korunkat vádolni ezzel, meg volt ez minden időkorban. Ugy kisérte ez a hitet, mint az árnyék a napfényt, vigyázásra intve a szolgákat, kiknek hivatása harcolni ellene. A mult század végén ülte legfényesebb diadalait, amidőn őrjöngésig fanatizálva a tömeget, bőszült örömmel rohanta meg és pusztította el a keresztyén hitnek szentélyeit. És a mámorba fojtott emberi ész saját lelki életének belső részeit szaggatta, mint a pelikán, hogy abból táplálja őrületes szenvedélyének szörnyszülötteit. Az irodalomban a legveszedelmesebb fegyvert, a gúnyt, a satyrát ragadta kezébe, és győzött mindazon lelkek fölött, akik iszonyodtak a nevetségessé léteitől. Mig nem a mult század hitetlensége mintegy bakhans nő mámoroson támolyogva, gúnykacajjal ajkain lebukott sírjába. A végkép legyőzöttnek tartott hit pedig, mihelyt egy kis verőfényes nap sütött reá, kikelt sírjából, s mint a szerény ibolya a bokrok közül, virulva és kedves illatot terjesztve tűnt elő ismét. Azonban az ellenség csak pihent. Ma más alakban, más fegyverekkel lép föl. Ma a komoly tudomány alakját ölti magára. A tapasztalati tényeket veszi fegyverekül, elveknek elveket, érveknek érveket állit ellenébe. Kézenfogva elvezeti a hitet a természeti világ műhelyébe, s ott magyarázgatja neki, hogy nincs titok, nincs semmi megfoghatatlan, csak a kulcsát kell megtalálni; mert ime törvényeken alapszik minden. Igyekszik meggyőzni a hitet, hogy a hit létezése indokolatlan, egész lénye merő ábránd. Szóval: a természeti világnak támasztva emeltyűjét igyekszik kilökni sarkaiból az egész szellemi világot. Igaz k. h. hogy az emberi ész és tudomány megrendítő haladást tett A természeti világnak ismét egy kárpitját hasitotta keresztül, mely eddig hozzáférhetlen titkokat rejtegetett, most az ész keresztül törte a kárpitot s a tünemények birodalmába hatolt, a hol a dynamikus erőknek oly kincshalmazát látja, hogy feje elkábul, s kábultságában azt hiszi, hogy a természeti világ istenét találta meg, melyen kivül nincsen más isten. Holott ugyan ezt mondotta akkor is, mikor a durvább erők országában kutatott, mig nem belátta, hogy az erőknek erejét nem találta meg. Most midőn a magasabb erők országában kutat, még harsányabban kiáltja : nincs természet fölötti semmi,.. Hagyjátok békén, hadd aludja ki mámorát, majd akkor meggyőződik, hogy vívmányai nagyszerűek ugyan, de fejetlenek, koronájuk hijányzik ; mert az okoknak okát, az erőknek erejét még most sem találta meg. Lesz-e vajon idő, amikor az emberi ész és tudomány áttörheti amaz utolsó kárpitot, azt a sziklát, mely a szellemi világot zárja el tőle, — azt a világot, melyet Jézus egyenes összeköttetésbe hozott az emberi lélekkel átugorva azon fokozatokat, melyeken az emberi ész csak lassan lépcsőnként halad ugyanazon cél felé ? — De hagyjuk a jövőt, lássuk a jelent. Ezen megtámadásokkal szemben mi a vallásnak, a hitnek helyzete? A keresztyén szellem, mint egy ujabbkori Prometheus az anyagiság sziklájához láncolva fájdalmas vonaglások között bár, de kénytelen tűrni, hogy a hitetlenség saskeselyűje tépi, szaggatja belső részeit büntetésül azért, hogy az isteni szellem szikráját aláhozta az égből. Hát e szegény, tehetetlen ember hova lesz, ha egyszer kisiklik lábai alól a talaj, a melyen eddig az élet csapásai és szenvedései között s ilárdul megállhatott, — ha elveszti a hitnek kőszikláját, a melyre eddig bizton lebocsáthatta reményeinek horgonyát, a hol mindig megtalálta a biztos kikötőt, ha az életnek, e zivataros tengernek hullámai csapkodták? Hová lesz? kitaszittatik