Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1884 (27. évfolyam, 1-52. szám)

1884-03-02 / 9. szám

266 Az 1790/1. XXVI. törvénycikk 14. §-a — tudvalevőleg — kimondja, hogy az evangélikusoknak ezen törvényben biztosított jogai „egyedül Magyarország kebelében birnak érvénynyel, Dalmátia, Horvátország és Slavonia tehát helyhatósági törvényeik további használatában meghagyatnak, annálfogva az evangélikusok ezen országokban sem birtok-, sem köz- avagy magánhivatali képességgel nem birnak/ Szorul szóra j közöltem a törvényt Irinyi hű fordításában. Nos tehát halljuk már most Timoleont. A magyar tengerpartot a katholikusok segítettek elveszíteni, mert az ő mesterkedésük folytán mondta ki a törvényhozás, hogy a magyar tengerparton protestánsok nem telepedhetnek le. Már pedig ha a protestánsoknak megengedtetett volna ott letelepedniök, ^talán számos magyar vándorolt volna a tengerpartra és Fiúméba, akkor, amikor Kossuth jelszóvá tette: tengerre magyarc

! Tréfál-e vagy komolyan beszél Timoleon, hirtelenében nem tudjuk megállapítani. Ha tréfál: tréfája igen bolond; ha komolyan beszél: állítása nevetségesen egyiigyü. De mindenkép kerékbetöri az igazságot. Először is Fiúméról —- tudtunkkal — a törvényben nincs emlités téve s igy ama törvény által nem is lehetett Fiumét elveszíteni. Hogy pedig amikor Horvát-Slavon-Dalmátországról van szó: Fiume is odaértetnék, ezt közjogunk világosan megcáfolja. Fiume egész a tizenötödik század végéig tudvalevőleg Magyarország kiegészítő része volt; ekkor elszakadt, de ekkor sem csatoltatott Horvátországhoz, hanem mint önálló, autonom kormánykerület szerepelt; Mária Terézia pedig ismét Magyarországhoz tartozó külön testnek nyilvánitá. Mindezekről tudomást szerezhet magának Timoleon — föltéve, hogy mi nekünk nem hisz — bármely népiskolai alkotmánytanból. Tegyük fel azonban, hogy az 1790/1-diki törvényhozás Fiumét és a magyar tengerpartot is beleértette Horvátországba: még akkor is bámulnunk kell Timoleon logikáját, hogy t. i. azért, mert a protestánsok nem telepedhettek le Horvátországban, vagy hát mondjuk: a magyar tengerparton: el kellett veszítenie Magyarországnak Fiumét. Ebből józan ésszel egyéb nem következhetik, mint az a hallatlan képtelenség, hogy tehát csakis a protestánsok a magyarok, a katholikusok pedig vagy németek, vagy tótok, vagy rácok, de semmiesetre sem tagjai a magyar nemzetnek s ennélfogva ha ő nekik tetszett volna is letelepedniük a tengerparton, amint pedig — sajnos — nem tetszett; ők nem lettek volna képesek Fiumét megtartani Magyarország számára. A szarvasokoskodást aztán be is tetőzi Timoleon, amikor azzal a meglepetéssel rukkol ki, hogy Magyarország Fiumét és a tengerpartot immár tényleg el is veszítette. Ez lenne okoskodásának csúcspontja; ennek a kedveért állítja az igazságot feje tetejére. Timoleontól tudjuk meg, amit eddig még nem tudtunk, hogy Fiume ma már nem Magyarországhoz, hanem Horvátországhoz tartozik. Kár, hogy fáradságot nem vesz magának ezt be is bizonyítani. Bizony nem ke<riilne nagyobb munkájába, mint az ellenzék egy némely árnyalatának napról-napra bizonyítgatni, hogy az ultramontanizmussal és mindenféle pokoli fajzattal szövetkezett átkos kormány szőröstül^ bőröstül föláldozta nemcsak Fiumét, hanem az egész országot. Efféle szertelen túlzásokkal akarja Timoleon harcba lovalni a protestantizmust, mint az állam szövetségesét, a katholicismus ellen. És elég naiv azt hinni, túlzásaival célt is ér. Pedig még ha el tudná is velünk hitetni azt a képtelenséget, hogy Magyarországnak csak azért van a protestánsokra szüksége, mert különben a katholikus egyház ellentállás nélkül aknázná alá az állam alapjait: a jelen pillanatban egész joggal megkérdezhetnők tőle, hogy az állam, midőn igénybe akarja venni támogatásunkat, előzőleg adta-e jelét irántunk érzett rokonszenvének s tett e annyit érdekünkben, hogy képesek lennénk kellő erőt kifejteni s mint számbavehető szövetséges közreműködni a katholicismus elleni küzdelemben. Én nem tartozom azok közé, akik az államot még azzal is vádolják, hogy a protestantizmust megfosztotta épen leghatalmasabb erősségétől, az autonómiától; de másrészről nem hallgathatom el abbeli meggyőződésemet sem, hogy az állam az ujabb időben sok oly mulasztást sőt pozitív sérelmet követett el a protestánsok ellen, a melyek jóformán képtelenebbé és erőtlenebbé teszik őket arra, hogy hivatásukat betöltsék s hogy az államot és a saját érdekeiket fenyegető reakcionárius áramlatokkal a siker biztos kilátásával szembeszálljanak. De nem bocsájtkozom ezúttal e kérdések tüzetesebb fejtegetésébe. Elég, hogy jeleztem az ellentétet Timoleon felfogása és a mi álláspontunk között. Fis ezzel le is tehetem a könyvet, mely gondolkozásra adott nekem is, adhat másnak is anyagot; de mely hazánk jelen bonyolult viszonyai közt a kibontakozásra bizony kevés elfogad ható tanácsot ád. Dr. Ballayi Géza n*