Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1883 (26. évfolyam, 1-51. szám)

1883-12-23 / 51. szám

A Széchenyi és Kossuth által megindított nagy nemzeti mozgalom kezdete óta a protestáns világi urak legnagyobb része a liberális zászló alatt harcolván, egyik főtörekvéslik volt egyházuk papjaival lehető jó viszonyban lenni, hogy igy a nagy nemzeti küzdelen ugy ezeknek, mind a befolyásuk alatt álló gyülekezeteknek osztatlan támogatását megnyerjék. Ez sikerült is a pánszláv lelkészek és gyülekezetek kivételével. És mind 1848 előtt, mind 1849 után a protestáns egyházak legnagyobb többsége egy emberként állott a nemzeti liberális ügy mellett. Ezen politikai célok miatt azonban mellőzve lőnek az egyházi célok. Ha a mult században az egyháziak a világi urak szolgái voltak, mostanában megfordítva a világiak teljesen a papi palást hordozóivá lettek sokszor még akkor is, ha azt a palástot besározta viselője. — Jöhettek az egyházmegyei és kerületi gyűlések elé az egyes gyülekezetek a legalaposabb vádakkal lelkészeik ellen, elkövethetett ez a pap hivatalát lealázó dolgokat, de azért a gyűlésen az egyházi törvényszéken mindig a papnak volt igaza. Beszélünk az ujabb időkben egyházunk újjászületéséről, és e mellett a protestáns népre ujább és ujabb terhet rovunk; de azt hiszem, hogy az egyház újjászületéséhez az egyházi kormányzat újjászületése is megkívántatik. A mai kor józan szelleme azt kívánja, hogy egyháziak és világiak egymással békés kezet fogva munkálják a vallási és erkölcsi intézmények felvirágoztatását, és épen azért anyagilag és erkölcsileg támogattassanak azok, kik életüket a vallás szolgálatára szentelik. De másfelől azt hiszem, hogy a világiak sem alacsonyíthatják le magokat egy osztály uszályhordozóivá, hanem előttük kell tartaniok azt, hogy ők az egyházkormányzatnál tulajdonképen a gyülekezeteknek, a laikus elemnek a képviselői; nem egy osztálynak, hanem az egész egyháznak, a vallásnak, az erkölcsiségnek védelmezésére s felvirágoztatására hivatvák. És ezt nem szabad felednünk épen a jelen dőben. Tudvalevő dolog, hogy a patentalis küzdelmekben, ha sikerrel harcolhattunk, azt főként annak köszönhettük, hogy gyülekezeteink szilárdul mellettünk állottak, s meg voltunk győződve, hogy ha a lelkészek némely helyeken netalán meginganának is, de a gyülekezetek nem hagyandanak cserben. Ne ámítsuk magunkat, egyházunk küzdelmeknek néz elé. És ezen bekövetkezhető küzdelmek között számithatunk-e ma feltétlenül gyülekezeteinkre? Nem akarok reá felelni, de annyit érzek és tudok, hogy az utóbbi huszonöt év alatt sokkal több történt a lelkészek, mint a gyülekezetek érdekében; s ha ez utóbbiak keblében az egyház iránti lelkesedés lelohad, az egyedül az egyház világi őrállóinak a bűne. Most még nem késő, de siessünk addig lebilincselni a protestáns gyülekezeteket egyházukhoz, a míg az apáiktól öröklött egyházias érzület kebleikből teljesen ki nem hal." Eddig a cikk. Nem tudjuk, hogy az „egy presbyter" szavának mekkora nyomatékot tulajdonítsunk s hogy az mily széles terjedelmű hangnak a vísszhangoztatója; de azt tudjuk, hogy az a hang nem egészen apusztába kiáltónak a hangja, s hogy principiis obsta. Ezért talán nem leend felesleges azon cikkre egy-két szót vesztegetnünk. Mi azokra nézve, a miket a cikkíró a sorokban mond, jó részt egyetértünk vele. Hogy a gyülekezeteknek alapos panaszai előtt az egyházi törvényszékeknek nem szabad siketeknek lenni, hogy a papi palástot beszennyezőkkel szemben nem a simitgatásnak, nem a bűnpalástolásnak, hanem szigorú itélethozásnak van helye, s hogy az egyház kormány rúdja mellé hivatott világiaknak nem az a feladatuk, hogy egy kis osztálynak a szolgáivá alacsonyítsák magukat, hanem hogy a vallási és erkölcsi intézmények felvirágoztatását munkálják, a gyülekezetekben az egyház iránti ragaszkodás érzetét ez által is erősítsék: ezeket mind mi is hisszük és valljuk s azon reményben vagyunk magunk is, hogy ha talán itt-amott történtek is hibák a közelebbi időkben az egyházfegyelemnek a lelkészekkel szemben enyhén gyakorlása által; de jövőre az ilyesféle hibáktól ovakodni fognak az egyház kormányán ülők, és pedig nem csak a világi tagok, de még inkább az egyháziak. Épen azok, kik mint a lelkészi kar kitűnőbb tagjai, az egyház kormányzó székeibe ültettettek, tehát a kiknek tekintélyük, becsületük a protestáns lelkészikar tekintélyével, becsületével szorosan össze van kapcsolva, belátandják, hogy ha az utóbbi évtizedekben aránylag oly sok történt és történik a lelkészek és lelkész-családok anyagi helyzetének javítására, hivataluk méltóságának emelésére : viszont a lelkészek is kell, hogy mind tudományos képzettségük, mind jellemük s egyháziasságuk által minél méltóbbaknak tüntessék fel magukat azon ma már köztiszteletben álló és tisztességesen dijazott állások betöltésére. Nem osztozhatunk azonban cikkírónak azon nézeteiben, melyeket ő a sorok közül enged kiolvasnunk, vagy a melyeket mindössze is ezen szavakban fejez ki: a világiak mostanában a papok uszályhordozóivá lettek. Azt tudjuk mí is, hogy az ujabb időkben legtöbb helyütt egyháziak és világiak békés egyetértésben munkálódnak, is merjük azon áldásokat is, melyek ezen együtmunkálásból egyházainkra és lelkészeinkre áramk lottak; de < hogy a világi osztály az egyhásiat