Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1883 (26. évfolyam, 1-51. szám)

1883-12-16 / 50. szám

vés az, mit a templomuk és iskolájukért küzdő testvéreknek adtunk, ahhoz képest, mit a valódi szükséglet 1237 gyülekezet insége tüntet fel, mely községek többnyire csudálatra méltó saját áldozatkészégök mellett ez évben ily nagy számmal kérik segítségünket. Mert mindenek előttt a 30 éves háború folytán súlyosabban teljesedett be, mit Luther prófétai szelleme a 110-ik zsoltár magyarázatában (lásd: Munkái, Walch V., 516 1.) megjövendölt: „Megjön az az idő, mikor mondják: ott fekszik a kedves Németország elpusztítva és kifosztva, (az evangyeliom iránti) hálátlanságunk, a püspökök, papok, zsarnokok dühösködése és lázongása miatt. Adja Isten, hogy azon időben mi és gyermekeink már ne éljenek, hogy ezen szerencsétlenséget ne lássuk.4 Az utódok azonban igenis meglátták, mi pedig még majdnem mindenütt és mindenben érezzük e szerencsétlenség utóbajait! A mi segélyegyletünk majdnem mindenütt csak omladékokat szedhet föl és ledőlt gunyhókat állithat fel újra, oly időből valókat", mikor a mi egyházunk még aludt, és a belviUongás által szétrobbantva, nagy, oekumeni érzület nélkül, magát és híveit egyenként szolgáltatta ki azon ellenségnek, kí a divide és impera-t régóta már nagyon is jól értette, ki — nem tagadhatjuk — hajdan és most mindenkor csak nagy stílusban dolgozott és gyakran kinyilvánított, soha fel nem adott célja felé a legravaszabb és leghatározottabb erővel tört és tör, t. i. nemcsak hogy Luther Isten által megszentelt személyiségét gyalázza, hanem hogy az evangyeliomi egyházat megsemmisítse. De báimilyen kicsiny legyen is, mit mi itt végrevihettünk, Luther mégis megörülne az isteni kegyelem felett, ha hallaná, hogy a mi évi értesítőnk szerint a G. A. e. ez évben, ismét 775.000 márkát nyújthatott segélyképen 1219 Ínséges, köztök 81 uj folyamodó gyülekezetnek és hogy ezt sehova és soha nem küldtük el anélkül, hogy őket hithűségre és a Krisztusban, mint főben növekedé.-re ne szólítottuk volna; és Luther öiülne, ha hallaná, hogy egyletünk 50 évet meghaladott fennállása ideje alatt mégis 18 millió márkát (pontosabban: 18.001,640) adhatott 3015 gyülekezet és intézetnek, legfőbb javainak előmozdítására. Azonban Istené legyen a dicsőség, mienk a megszégyenülés azért, hogy ez az elvett áldáshoz és a szükséglethez képest nem tizannyira rúg! 3. Mert dacára minden gyengék iránti Pál apostoli szelídségnek, követeli Luther a vallani kész hitnek és a halni kész, örömmel áldozó tettnek evangyeliomi szívósságát. Ez számos protestáns kortársunk, kivált a műveltek és nemcsak a laikusok közt, a római tévelylyel és a katholikus túlkapással szemben, veszendőbe ment. De szükségünk van reá, dacára a békés érzületnek még mai nap is és különösen újra a mai időben, habár más formában is, — szükségünk van reá épúgy szemben korunk hitetlenségével és nihilizmusával. Sohasem tűnik fel a reformátor életnagysága dicsőbben és megkapóbban, mint mikor önmagának és ügyének szorultsága legnagj'obb. Soh asem lett az apostol felhívása (Róm. 12, 12) „a háborúságban örvendezők legyetek®, dicsőbben és mint személyes hiterőből és hithúségből származó szózat elragadóbban értelmezve, mint Luther 1523-ki ily című levelében: »Hollandia, Brabant és Flandria mindazon kedves keresztyéneihez •, kik evang. hitök miatt máglyára vitettek vagy börtönökben sínlődtek. A Gusztáv-Adolfegylet evangy. egyházi közösségérzetből és irgalomból keletkezett, — azon öntudatnak határozottságából, hogy milyen nagy drágasággal birunk az evangyeliumban, melyet magunk és mások számára kell óvnunk. Magam részéről ez egylet folytonos vigasztaló levél az Úrban a szorongattatott testvérekhez és elmondhatja magáról, hogy Isten kegyelméből ezernyi ezereket felébresztett itt és künn az egyházi közös vallástétel és egyházi közös működés iránti evangyeliomtalan közömbösségből. Száz meg száz katholikus környezetben élő szegény gvű leke/et nem bátorkodott volna hitet vallani, általán létre jönni és fennállani ezen segítségre való reményteljes és hála Istennek, nem is egészen hasztalan tekintet nélkül. Megijedtem azon eddig még nem tapaszta't bátortalanságtól és csüggedtségtől. melyet kivált most, az osztrák földön tett utazásom alkalmával találtam az evangélikusok és részben a németek közt. Magukra hagyottaknak, mellőzötteknek, nemzetiség és hitben, templomban és még inkább iskolában, melynek e'vesztésével minden egyes ev gyülekezet életgyökere metszetik le, veszélyeztetve vélik magukat, épen ugy mint nekünk németeknek tiszta német és tiszta e\angy. földön, hanem is ugyanerről, de mégis hasonlóról kell panaszkodnunk. A jelenkor állama, mely — dacára mindezeknek gyökerében evangelikus és csupán az evangy. egyház és tudomány segítségével oldhatja meg nagy feladatát, sőt számol is ennek készségére, a közelebbi években gyakran együtt sújtotta az ev. egyházat, sőt keményebben elverte, mikor egyedül csak a katholikus hierarchiával s ennek birvágyával és ellenségeskedésével állott szemközt. De ama csüggedtség, kedves testvérek, nem Luther szelleméből való. Ennek el kell múlnia. A protestántizmus, bár egyházilag szolgai formában, mégis korunk egyedüli valódi nagyhatalma. Ennek szabadító, erkölcsileg és vallásilag mélyreható szelleme elvben mindent ural életben és tudományban, államban és iskolában, ide értve most már a katholikus országokat is. El és működik nemcsak az egyházban, hanem messze tul rajta. Szemben sokkal nagyobb fenyegetésekkel, veszélylyel és erőszakkal mondja Luther a 118. zsoltár felett: „T^szithatnak, de megdönteni nem birnak ; kínozhatnak, de ki nem irthatnak ; megölhetnek, de meg nem győzhetnek ; akadályozhatnak, de el nem tilthatnak; fogukat vicsorgathatják ránk, de fel nem falhatnak bennünket; elkergethetnek, kirabolhatnak, kipusztíthatnak, de elnémítani nem birnak.4

— Mert biztatja e szózat: »Az Ur megsegít engem!4

Kicsodák, kik Isten segítsége ellen valamit végezhetnek? Ezentúl is hangozzék: „Isten igéje megmarad örökké4

, — »Egy hivő ezereket kerget el.4 És ha valaki Luther ezen szavát erősnek találja, az pillantson az ellenreformátió történetébe, melynek sebeit a G. A. egylet szamaritánusi munkája van hivatva bekötözni, enyhíteni és gyógyítani. A ki e történetből nem értheti ki Luthernek ugy is csak a szent szeretetből származó szent haragjának okát, a ki még ennek dacára is hangoztathatja, „Béke, béke, holott nincsen béke,4

— az nem igazi lutheránus. Kedves, szorongattatott testvéreim a diasporában, ne feledjétek : »Isten igéje megmarad'1

, ellenben hitetlenségünk és kedvenc vétkeink nem állnak meg Isten előtt. És jönni kell, vissza kell térnie azon időnek, mikor ifjan felpezsdülő éltetek láttára emlékeztetve lettünk Luthernek a brabanti máglyához küldött e diadalmi szavára : »Megérkezett hozzánk a nyár, A zordon nagy tél elmúlt; Mezőnkön kél a virágszál ! Ki tudta ezt elkezdeni, El is fogja majd végezni !« Bizonynyal el is fogja végezni ! 4. De ne feledjük mi sem, kedves idevaló testvérek hogy nekünk, az Ur áldottainak kell azon erős, éber,