Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1883 (26. évfolyam, 1-51. szám)

1883-12-09 / 49. szám

többivel. Kilátásba helyezi, életem végéveire, a nyugalmat. Azt hiszem, dicsekedés nélkül mondhatom, hogy sokat dolgoztam életemben s folytonos munkában töltöttem napjaimat (a mivel nem akarom azt mondani, hogy életem szintoly hasznos is volt, mint munkás: mienk az igyekezet, a siker Istentől van). Fáradt vagyok ; s miután az államszolgá'at természete megengedi bizonyos évek letelte után a nyugalmat, ez, megvallom, engem is erősen kecsegtet. Nem tétlen nyugalmat értek, hanem csak mentességet minden hivatali nyűgtől s szabadságot kedvem és erőm szerint rendezni be a munka és a nyugalom óráit; egy szóval olyant, a minőről Arany Jánosunk szólott: Egy kis független nyugalmat, Melyben a dal megfoganhat, Munkás, vidám öregséget, Hol, mit kezdtem, abban véget . . . S ettől a reménytől, utóbbi éveim e kecsegtető boldog álmától kell lemondanom, ha most pályát változtatok. A püspöki — s a mi vele szükségkép össze van kötve a lelkészi — hivatal nem enged nyugalomba vonulást. A küzdőtéren, a munka terén kell maradni az utolsó lehelletig, mig a fegyvert, mig a zászlót, a halál ki nem csavarja kezünkből. Előttem áll a Török Pál példája — s én gyöngének és fáradtnak érzem magamat arra, hogy azt méltóan követhessem. Mind a mellett nem vagyok az az ember, nem is voltam soha, a ki, mikor a kötelesség nevében hivták, a maga kényelmétől és jobblététől kérjen tanácsot. S ha ti engem meg tudtok nyugtatni azok felől az aggodalmak felől, melyek egyházkerületünk miatt háborgatnak, a saját magam miattiakat majd csak lecsöndesitem magamban én. Ámde ezen aggodalmaknak is enmagamban és személyi tekintetekben van a forrásuk ; egy szóba foglalva igy fejezhetők ki : képes volnék-e megfelelni a rám ruházandó tisztnek s abban az egyházkerület jogos várakozásának ? És itt nehéz helyzetbe jutottam ; önmagamnak kell bírálatot tartanom magam fölött; s ha bírálatom igen enyhe talál lenni, az önszeretet sugallatának s önámitásnak vagy épen önszépitésnek látszhatik; ha igazságos, akkor a ti barátságtok és bizodalmatok azt túlságosnak mondhatja s azt követelheti, hogy annak ne én, hanem ti — s végelemzésben az egyházkerület és annak összes egyházai legyenek a birái. Én ez utolsó bírálatot természetesen elfogadom, de kötelességet mulasztanék, ha e legfőbb birámat, az egyházkerületet, általatok nem figyelmeztetném, ami talán nem tűnik szemébe a felületes szemlélőnek, de a mit én magamban igaznak érzek, — mert bocsássatok meg, az öntudatos és elfogulatlan ember, a ki magát vizsgálni megszokta, önmagának mégis a legjobb birája. S itt ünnepélyesen kijelentem, legyen birám a mindeneket látó Isten, hogy azokban, a miket mondandó vagyok, igyekszem őszinte lenni, egyaránt távol tartva magamat a dicsekedéstől és az álszerénységtől. Szerény és alázatos lenni — mint embernek s mint papnak kétszeresen is — kötelességem, de az álszerénységét, a s

qui se nequiter humiliat«-ot, a képmutatás legundokabb nemének tartom. Kételkedem, hogy a püspöki s az avval együttjáró lelkészi hivatalnak megtudnék-e felelni: először is azért, mert tizenhat év alatt, bár némi csekély részem volt is a lelkészi functiókban s az egyházi kormányzatban, azok gyakorlatából mégis annyira kijöttem, hogy kérdés, bele fogom-e abba magamat annyira találhatni, mint az, aki folytonosan a tényleges lelkészkedés s az egyházi kormányzat terén működött. Mondtam már, vén fát átültetni mindig, a legkedvezőbb talajviszonyok mellett is, kockáztatott kísérlet s nekem még nagyon számot kell vetni magammal, elszánhatom-e magamat e kísérletre, tudván, (s ez lelkismeretbe vágó dolog) hogy a kísérlet árát az egyházkerület adhatja meg. De még ennél sokkal nagyobb aggodalmam ís van s nem tudom hamarjában, hogyan fejezzem ki azt, hogy megértessem, de félre ne értessem. En, mint püspök, az ellenemben már is felmerült s a nyilvánosság előtt is kifejezést nyert kifogásokkal szemben, csak ugy remélek hasznosan, sikerrel és áldásosán működhetni, ha az összes egyházkerület bizalmára és támogatására számithatok. Nem értek ezalatt egyhangú megválasztatást: olyan nincsen; a »consensus omnium«, jól tudom, nem érhető el. De személyemért orvosolhatatlan viszályoknak, elkeseredett párttusáknak, az egyházkerületben éveken át, talán évtizedig fennmaradó személyes gyűlölködéseknek, valóságos szakadásnak tenni ki az egyházkerületet: ez valóban lelkiismeretlen, és megbocsáthatatlan vétség volna, melynek én magamat eszközül semmi cim alatt nem adom oda. íme már azt is emlegetik, hogy esetleges megválasztatásom törvénytelen volna, mert nem vagyok fungens ekklézsiás pap. E kérdés egyházjogi elbírálása nem reám tartozik; de engem érint a jelenség, hogy megválasztatásom ellen esetleg oly fegyverek villogtatnának s oly rugók hozatnának mozgásba, melyek nem csak az én nyugalmamat — mit tesz az ? de az egyházkerület nyugalmát is hosszú időre megzavarhatnák s azzal az én üdvös működésemet is lehetetlenné tennék. Képzeljetek barátim, egyházkerülütet, melyben elnök elnöktársával, püspök a közgyűlés egyik, talán tekintélyes kisebbséget alkotó részével, folytonos versengésben, nem mondom gyűlölködésben állana. Nem az elvek harcától, nem a tisztességes s alkotmányos ellenzéktől félek. Elvek harcának lenni kell, bár ez is egészen más kinézésű az egyházi mint a politikai téren ; ellenzéknek lenni kell, bár az sem szokott, eddig legalább, pártként szervezkedni és sorakozni egyházi életünk küzdő téréin, mint a politikáin. Nekünk egyes kérdésekben eltérő, talán ellentétes nézetek mellett is, szeretettel, kölcsönös bizalommal kell ügyeinket intéznünk. Az egyház hajója külső viharokat kiállhat, — mint kiállott századokon át s ha kell kiálland ezután is — de ha belső szakadástól recsegnek bordái, jaj neki ! el kell sülyednie. Ennek én ne legyek oka! Mert ha becsülettel futottam eddig szerény, de öntudatos életpályámat, nem akarok azzal az Önváddal menni siromba, hogy a mi legszentebb volt előttem, egyházamnak kárt okoztam. Azért, barátim, nézzetek jól körül; vegyétek számba a választás esélyeit — nem a szám- és névszerinti végeredményre nézve, mert az mindegy — hanem a benne használandó eszközökre, az általa fölhívandó mozdulatokra, s az erkölcsi eredményre nézve. S ha a kilátások e tekintetben nem mutatkoznak kedvezőknek, hagyjátok abba. Részemről — bár a legjobb értelemben veszem Pál apostolnak Timotheushoz intézett szavát, hogy »a ki püspökséget kiván, jó munkát kiván« — nem kerestem a püspökséget s ma sem kivánom azt magamnak. Nekem megvan a magam munkaköre, a hivatalos életben s az irodalomban, a hol, hitem szerint egyaránt működhetem s legjobb akaratom szerint működöm is egyházunk és tanügyünk érdekében ; sőt megvan a magam, bár csekély, de szép működési térem magában az egyházban is, mint tanácsbirónak s egyetemes tanügyi bizottságunk