Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1883 (26. évfolyam, 1-51. szám)

1883-10-21 / 42. szám

azelőtt kifejezett kívánságát, hogy mutassa be magát nyilvánosan, mint Messiást, a nép örömujjongása között bevonul Jeruzsálembe, a mint megvolt irva »Szamár vemhéjének hátán* (Zak. 9. 9.) Tódul hozzá a sokaság, mely csodatetteiről emlékezik s a farizeusok ugy látják, hogy mind e világ követi őket (19.) Az ünnepre felgyűlt nép között úgy látszik voltak görög proselyták is, (20. v.) kik vágytak volna Jézust látni s ezért Fülephez fordulnak : de a nélkül, hogy az eredményről tudósítna, Jézus új 1 a önmaga feletti reflexiókba bocsátkozik s ama fohászra, hogy »Atyám dicsőítsd meg a te nevedet.* szózat hallatszik az égből : »megdicsőítettelek és ismét megdicsőitlek*. A mennyei szózat újra az isteni elkíildetés mellett szól, hogy higyjenek benne ; de a kétkedő lelkek nem tudnak világosság íiaivá lenni Jézus elmegy előlök s elrejti magát. Az író eddig ó ótestamentumi idézetekkel "igyekszik bebizonyítani, hogy miért nem is hihetnek benne; voltak ugyan a főemberek közül is, kik hittek isteni küldetésében, (42, v.) de féltek a farizeusoktól, hogy a gyülekezetből kizáratnak, ha nyíltan hozzá csatlakoznak. Az evangelium töredékes jelleme a történetek vége felé mind erősebben kitűnik. Szorosabb idő meghatározás nincs ; Jézus eltűnik a színtérről, majd meg minden alkalomszerűség nélkül újra fellép s elvont, metaphysikai mystikus kifejezésekben tanít. Itt is a 12. 37. és 44. közötti idő nincs kitöltve, s a 44. 50-ben foglalt szavak úgy tűnnének igazán fel, mint későbbi betoldások, mint költött szavak, (Hilgenfeld.) ha ném illenének be tartalmilag és alakilag annyira a többi beszédek közé, s ha már másutt is nem fordult volna elő az időpontok vagy egészen való elhallgatása vagy nagyon hiányos meghatározása (pl. a X. 21. és 22. között.) Godet abban a véleményben van, hógy e beszéd Jézus összes tanításainak áttekintéséül van itt felhozva ; párallel a 37. versael, mely visszatekintés még egyszer csodáira azzal a célzattal összegezve, hogy mintegy fényök egy gyúpontba összeszedve, e világosságnál jobban lássék a zsidók sötét, bűnös hitetlensége, javithatlan makacssága. E magyarázat egészen elfogadható, tekintve az evangelium célját, a minek a történetiességet is áldozatul hozza szerzője. A 13. fejezetben az utolsó vacsora után,— melyen azonban az úrvacsora szereztetéséről hallgat, — a lábmosás története van elbeszélve, majd rámutat árulójára ; tanitványáit inti a testvéri szeretetre, adva nekik az uj és nagy parancsolatot s megjósolja, hogy Péter háromszor meg fogja őt t?gadni. Tanítványaihoz intézett vigasztaló szavaival, istenségének bizonyításával foglalkozik a 14. fejezet : megigéri a parakletost, az igazságnak lelkét, mely megtanítja őket mindenekre s eszökbe juttatja mindazokat, a miket nekik mondott. A válásra viszontlátás fog következni, megtér ő majd hozzájuk, nem hagyja őket árvául. A halál csak dicsőségéhez való ut és ha most őt nem követhetik is, de megkészíti nekik az utat atyjának hajlékaiba. Ha őt szeretik, örülniök kell busulás helyett s amaz ő békességét hagyja nekik örökül. S mint látnoknak merül fel lelkében amaz idők képe, mikor tanítványai csakugyan ugy élnek majd benne, mint ő bennök, mint a szőlővessző a szőlőtőbe beoltatva (15. 1 — 7) Hivatásuk legelső kötelessége ő benne maradni, cselekedvén az ő akaratát. Azután vázolja azt az ellenségeskedést, mely a világ részéről őket az ő neveért háborgatni fogja. E harcban fegyverük ama Vigasztaló leend, ki őket erősítve, nekik ő róla bizonyságot tesz. Majd visszatér újra (16. 16—33.) a közel válás gondolatához, meghatóan vigasztalva tanítványait azzal, hogy kevés idő múlva újra meg fogják lát ni s hogy valamit kérendenek az ő nevében megfogják nyerni. E világon ugyan nyomorúságuk lészen, de bízzanak, ő már meggyőzte a világot. Olyan világosság hatja át most tanítványait, mintha már csakugyan kitöltetett volna rájok a szentlélek s most ismerik fel, hogy ő mindeneket tud és hogy Istentől jött ki (30. vers), „Most végre hát hisztek!* mondja Jézus s mintegy e hitvallásra a pecsétet nyomja rá a 17. fejezet hálaadása és imája. Kéri a mennyei atyát, hogy helyezze őt vissza dicsőségébe, hogy is a benne hivőknek örök életet adhasson. Hálát ad, hogy e tanítványokat adta és kéri, hogy hadd legyenek valóban szenteltettek arra a munkára, mely rájok bizaték, legyenek tökéletesek mind egyetembe és legyenek ott, a hol ő van, hogy lássák majdan az ő dicsőségét. Végül a világért könyörög, hogy legyen az ő benne, habár e világ nem is ismerte őt. Ez u. n. főpapi ima megfelel ama visszatekintésnek, mely a 12. fejezetben van. Jézus itt a legünnepélyesebb, de legválságoaabb pillanatban visszatekint munkájára, az eredményre, mit tanítványai kis csoportjánál elért. „Mikor ezeket mondotta volna, kiméne Jézus az ő tanítványaival a Kedron patakján túl, hol egy kert vala (18. 1. s következő) a hova máskor is gyakorta elment tanítványaival. Az a fenséges s mélyen megrendítő jelenet, mely a synoptikusok szerint a Getsemane kertben „amaz éjszakán, melyen elárultaték" a nagy Mester lelkében lefolyt, itt el van hallgatva. Pedig ha csak ez egyetlen momentumot őrizte volna is meg, az ő életéből a traditio, már eleget tudnánk isteni- és emberi jelleméről; sehol e jellem a maga egész fenségességében úgy ki nem domborul, mint épen ott. A János elbeszéléséből az látszik, hogy Jézus célzatosan ment e kertbe épen csak azért, hogy elfogják. Júdás áruló csókjára sincs szükség, ő maga megy a szolgák elé s ő maga kérdi: „kit kerestek?* A szolgákat az isteni lény magasztosai! nyugodt válasza megrendíti s csak másodszori kérdésére merik megfogni. Az elfogatásnál itt névszerint csak Péter és Málchus van megemlítve. E jelenet bizonyos tekintetben szemlélhetőbb, mint a synoptikusoknál. Azután először Hannás elé vitetett Jézus, majd megkötözve Kajafáshoz. Hogy itt nem szól azokról a dolgokról, mikről a synoptikusok emlékeznek, azt sokan megint annak tulajdonítják, hogy csak azokat akarja elmondani, a miket amazok elhagytak. Péter esetének elbeszélése is különbözik a synoptikusokétól, nem abban a sorban következik itt a háromszori megtagadás, mint amazoknál, hanem be van szőve a Hannás és a főpap előtt történt kihallgatás történetébe; de a két helyzet, amelyben megtagadja Péter a mestert, anynyira egyforma, hogy a történet kettős színtere csak az iró fictiója, ki a synoptikusoktól átvett elbeszélést, hogy azt drámaibbá tegye két külön alkalommal történtnek mondja el. (18. 25 — 27.) E tekintetben is a synoptikusok hitelesebbeknek látszanak. A Pilátus előtti kihallgatás (18. 28—19. 16.) festése rendkívül szemlélhetőleg adja a zsidók ép oly kihivó, mint eleve jól kigondolt eljárását, az igazság hatalmát, Pilátusnak bizonyos babonás tiszteletét Jézus titokszerű egyénisége iránt, mely őt irányában tartózkodóvá teszi, mígnem személyes érdekek hatása alatt enged a tömeg kívánságának ; a zsidó nép ravaszságát, mely szemérmetlenül megy át egyik vádról a másra, mely hogy végre is célt érjen, kész megtagadni századokon át táplált szent váradalmait is, a dávidi király után (19. 15 „Nincsen királyunk, hanem császárunk)*: a szemtanú közvetlenségével beszéli el az evangelista.* Ez a jelenet igazi mester mü.