Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1883 (26. évfolyam, 1-51. szám)

1883-09-30 / 39. szám

radt, — hogy : a kisebb egyházak csoportosíttatnak ; a módozatokat minden egyházmegye állapítsa meg, viszonyaihoz alkalmazkodva; törölje el a konvent a lelkésztanitói állomást ; foglalja el helyét a tanitó káplán, s egy bizonyos része a fizetésnek csatoltassék az anyaegyház lelkésze fizetéséhez. A csoportosítással, a leendő domestikának is lehetne szolgálatot tenni, a mennyiben kevesebb segélykérő lenne. Az is elég egynek, ha az anyagi élet bajait és gondjait, az üresfejű (?) tanfelügyelő szeszélye szaporítja; azt hiszem azonban, legjobb azt észre nem venni, mert hát az üres fej a bizony kong, akárki hordozza a vállán, sokszor még a nem üres fejű egyének szeszélyeit is el kell viselni; legjobb Senecával tartani s feltenni e kérdést: méltán vagy méltatlanul történt-e ez velem ? ha méltán, tűrni, ha nem, meg kell bocsátani. Hiányos intézménynél, milyen a tanfelügyelőség is, csak nemes gondolkozású egyén járhat ugy el, hogy mindenkit kielégítsen. Mindent összevéve : ne idegenitsiik el a lelkészi pályán levő, vagy oda készülő ifjakat azzal, hogy a hosszas, küzdelmes pálya végeztével 8

/10 résznél nem biztos a megélhetés; a helyzetet ne fessük sötétebb színnel a valónál; hanem tűréssel és buzgósággal adjunk példát arra, hogy a ki bízik az Úrban, annak segítségül lesz; mert ha nincs is sok kecsegtető a lelkészi pályán, de sem a tisztesség, sein a megélhetés nincs kizárva, csak hit és önfeláldozás legyen. Tökéletesen igaza van annak, aki azt irja, hogy: a hívek a lelkésztől a hitnek azt a lényeges részét várják, mely isteni erő s a köznapi élet leverő gondjai között nem csüggedni, hanem a csiiggedőt felemelni képes. Tűrjünk, munkálkodjunk, és könyörögjünk ekképen : neveljed Uram a mi hitünket és erőnket. Berki József. ISKOLAÜGY. Journalistikai breviárium. — A Sárospataki Lapok számára. — Un ton poli rend les bonnes raisons meilleures. Chateaubriand. E lap és a Sárospataki Lapok közt, másfél hónap óta kemény vita folyik, mely fokról-fokra elkeseredettebbé válik, és pedig nézetem szerint jórészben a miatt, mert, az utóbbi lap szerkesztősége nincs még kellőképen beavatva a journalistika usus-szentesitette szabályaiba. A vitának mindjárt kiindulási pontja világosan mutatja, hogy a Sárosp. L. szerkesztősége a hírlapirodalom tulajdonképeni feladatának nem bír tiszta ismeretével: máskép nem perhorreszkaluá, hogy mi a legudvariasabb hangon (Id. lapunkban az 1020-ik oldalt) megjegyzéseket merészeltünk tenni egy közintézetünk némely hiá nyaira. Minő téves felfogás az, mely egy közintézetet távol akar tartani a nyilvános kritikától ! Hiszen t. szerkesztőség, a hirlapirodalomnak mint a közönség nyilvános organumának, első és legszentebb kötelessége épen a közintézeteket kísérni állandó figyelemmel, s megtenni azokra észrevételeit. Ha a közintézetek, a közdolgok nenyuljhozzámoknak minősíttetnének, a hirlapirodalomnak nem maradna más functiója, mint hogy személyekkel, magán-viszonyokkal foglalkozzék. A szerkesztőség további vitaiban, maga a szerkesztő, évekkel ezelőtt szenvedett sérelmek megbosszulásának tulajdonítja a vitát. íme uraim, ismét egy nevezetes jele, hogy nem ismerik, úgyszólván módszerét a journalistikának, mely a tudomány haladásával karöltve, régóta dekretálta, hogy a nyilvánosság terén csak tények fölött szabad Ítéletet hoznunk, de mellőznünk kell, hogy valaki minő szándékból, minő érzelemtől indíttatva cselekedett ; mert szívet-vesét nem vizsgálhatunk! Ha azt tehetnők, Istenek lennénk és nem földi gyarló emberek. Gyanítani a journalistának mindent szabad, de nem gyanúsítania ; s átalában mindenkor helyesen cselekszik, hogy ha már benső, kifürkészhetlen érzelmeket érint : követi Lewes emez arany mondásat: „soha sem jó nemtelen indokot tenni fel, ha más, szinloly valószínű s becsületesebb is találkozik.4 Egyéni benső érzelmeket bolygatva a szerkesztőség, ezzel a fönnebbin kivül még egy ujabb hibát követett el. Neki első sorban sajat positióját kellett megvédelmeznie, s erre nézve argumentumokkal, tényekkel kell vala előállania, s a helyett, az ügy lényegét szem elől tévesztve, a dologra nem tartozó állításokkal áll elő. Pedig, a polemicus irodalomban több mint kétszáz-éves arany szabály, hogy a ki polemizál, egyedül a polémia lényegére concentrálja erejét, s ne keverjen bele a tárgy lényegétől idegen dolgokat, máskép gyanúba jöhet az értelmes olvasó előtt, hogy azért kerüli a tények feszegetését, mert nem védelmezheti érvekkel. Ezért mondá oly igazán, ezelőtt harmadfélszázaddal Veresmarti Mihály: „A disputádnak igen hasonlóan kell magat viselni az utas emberhez, akár vizön, szárazon. Mert ha ki Kassáról Bécsbe, Krakkóba vagy Kolozsvárra indul, míg oda érjen, mind jobbra, balra keresztül elég út akad addig eleibe, melyekre ha mind eltér, oda soha nem jut a hova indult Mint az eszes útas emberek azért, mind földön vízön, .... csak azt követik, mely őket az elszánt helyre vezeti. Szinte ugy a disputáló is minden egyéb szót s mondást füle mellől bocsátván, ha szintén az egyébképen ellene volna is, csak arra vigyáz s arra szól, mely akkori vetekedésének céljára szolgál.« E tekintetben is nagyon hibázott a szerkesztőség. Nem vette elő a dolog magvát, hanem csak a héját kopácsolta. Összes cikkeikben az ingerültség magas foka jelentkezik, mely természetesen — bármennyire mondják az ellenkezőt, — tényleg gorombaságokban fakad ki. Látják uraim ! én nem mondom, hogy nem gorombáskodom, hanem amint látni fogják, tényleg nem teszem. Az itt előadottakkal, főkép az útját tévesztette polemizálással, szorosan összefügg a szerkesztőségnek azon hibás eljárása, hogy az általunk dologilag megkezdett ügyet mindenkép személyi kérdéssé akarják degradálni. Holott a lap szerkesztőségének, sem a főiskolának, nem állhat érdekében, hogy — reméljük jelen nyilatkozatunk után el fogják ismerni, miszérint nem a légből kapott —