Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1883 (26. évfolyam, 1-51. szám)

1883-08-12 / 32. szám

Ha a római legendának hinni lehetne, ugy lépteinket a Capitólium hátsó oldala felé kellene irányoznunk, hogy ott a mamertíni börtönben feltaláljuk azon helyiséget, a melyben a két fő apostol: Péter és Pál mint foglyok az első rendes keresztyéni áhitatosságot végezték. Fájdalom a költészet, mely a római népben valósággal megindító odaadással tapad az emelkedő egyház ezen és más helyeihez, teljesen szétfoszlik a történeti kritika éles szellője előtt. Pál valószínűleg egészen más helyen : a praetorianusok szállásán tarttatott fogva, mert ő nem volt honáruló, mint ama Catilina, ki egykor e sötét sziklaüregben Ciceró sürgetésére kivégeztetett.*) Es pedig a római államnak, ha a jövőbe tekinthet, ebben a szegény zsidóban, ki az appiai uton Romaba hozatott, egy még sokkal veszedelmesb felségsértőt kellett volna látnia, mert végül is az a megvetett kereszt, melyet ez mint egy uj világ győzelmi lobogóját hozott Rómába, legmélyebb történelmi oka a fórum romba dőltének . . . Természetes, hogy az a keresztyén világ, mely félszázados küzdelem után a romok felett emelkedett, más, mint az, a mely Pálnak az evangeliomi szabadság e tetterős bajnokának szemei előtt lebeghetett. Erre leszünk emlékeztetve azonnal, ha a Domine quo vadis templomocska mellett elhaladva, kimegyünk az appiai útra, hogy ott feltaláljuk a római gyülekezetnek valóban legrégibb istentiszteleti helyét, feltaláljuk a katakombák sötét sirfolyosóiban, melyek a test múlandóságának bizonyságai mellett az uj hitközösség életvidám bátorságát és a szentek élő egyesülését tárjak elénk életben, halálban. Ily katakombák igaz, nemcsak az appiai uton vannak, hanem majd mindegyikén azon utaknak, melyek a világ akkori központjából a szélrózsa minden irányában kivezettek, de a via appia hosszában levők a legterjedelmesebbek és a pogány sirvilággal szemben feltűnő ellentét által a legmeghatóbbak. Itt feküsznek az előkelő nemzetségeket fedező büszke síroknak romjai, de mindenik elkülönítve a másiktól. Semmi más közös kötelék köztük nincs, mint csak a kölcsönös versenyzésé a fényes művészi kiallitásban, mint a születési és a pénzaristokratiának közös sajátsága, inig a mizera plebs közös szegénységével az esquilini halom kőhasadékaiban találta meg vigasztalan sírját. „Ti mindnyájan egyek vagytok a Krisztusban*, hirdetik nekünk az előbbiek ellenében a keresztyén sírok. Ott nyugszik a flaviusi családból való császári hercegnő a rabszolga mellett, a gazdag kereskedő a kézmunkás mellett ; egy közös temető ez, bizonysága ama hit és szeretet hatalmas szellemi kapcsának, mely hatasát keresztyéni értelemben tovább terjeszteni kezdé, túl ama gens en is, a melynek szamára a római világ közös temető helyeket állított. És az életvidámságnak éá bizalomnak megható jelét mutatják a sirfedeiek, melyek helyükről ugyan elvitettek és ezrenként borítják a Lateránban a nagy loggiák falait. Egy szó sincs ezeken gyászról, fájdalomról, panaszról, semmi emlékezés a földi üldözésekre és nyomorúságra. Ezen egyszerű felirat: „in pace(

<

áll többször a név mellett; S

vivas in deo4

olvasható még gyakrabban másokon. Valóban imponáló ellentét a modern vigasztalansaggal szemben, a mint ott a bolognai campo santo fényes csarnokaiban egy férjét gyászoló, a semmiségbe bámuló nőnek művészileg kivitt márványszobra felett irva van: vita brevis, mors atrox, rara gaudia, dolor aeternus. És *) Hasenclever itt téved. A börtönben a hírhedt összeesküvőnek csak vezértársai: Lantulus, Cethegus, Statilius stb. végeztettek ki. Catilina maga seregéhez menekült, s Metellus és Antonius által megtámadva, kétségbeesett harc után esett el Pistoria mellett. Kr. e. 62. > Gy. F. nem kevésbbé kitűnik az életvidámság a síroknak ékítményeiből is, melyekből igaz, jelenleg már csak kevés maradvány van fenn, de még is elég arra, hogy tanúsítsa a benső összefüggést az antik miveltséggel, és megcáfolja a római archeologok azon állit isait, mintha a legrégibb keresztyén művészet, az antik rómaival legfeljebb csak a dekoratió tekintetében volna kapcsolatban, mintha clericalis vezetés alatt támadt volna s nem volna más, mint illusztrált keresztyén dogmatika. A tudományos theologia vívmányairól, arról, hogy a keresztyénség keletkezését történetileg, kapcsolatban az emberi nem összes miveltségi fejlődésével s közelebb amaz idők viszonyaival kellene tekintetbe venni, a római egyháznak sejtelme sincs. Egész nyugodtan áthelyez későbbi egyházi viszonyokat és tanokat a Konstántin előtti időbe, melyben ama földalatti halott város keletkezett, és ott keres bizonyítékokat az egyházi tanok és intézmények régisége mellett. Azon egy pontban igaza van, hogy a legrégibb keresztyénség — legalább Rómában — épenséggel nem állott oly ellenséges viszonyban a művészettel, mint azt eddig hitték, s mint azt a protestáns polémia is örömest elfogadta, de más részről az ismét több mint kérdéses, hogy váljon a képek már Konstantin előtt is kultus tárgyai voltak-e mint később és ma is, hogy például már akkor magához szt. Caeciliához imádkoztak-e vagy csak érette ? . . . Ám legyen, hogy ő megérdemli a tiszteletet, tegyük fel, hogy legendájának — ő állítólag mint egy nemes családból való hölgy Commodus alatt szenvedett martirhaiáit — történeti alapja van, de mikép lehetne ezt elmondani mindama százak és ezrekről, kiknek testeit ama sírboltokból elhurcolták ? Ha az ember e keresztül kasul futó folyosókon jár, azon meggyőződésre jut, hogy a római keresztyén gyülekezetnek igen gyorsan kellett gyarapodnia és hogy sokkal erősebb volt, mint közönségesen felteszik. Azt azonban mégis nehezen lehet gondolni, hogy ama sok ezer testek, melyek egykor itt feküdtek mind vértanukéi és szentekéi voltak. És még is később mint ilyenek küldettek szét a vilagba mindenfelé, — és bizonnyal egy némely becsületes ács vagy kőmives, szatócs vagy halász, kinek kézieszközei oly sok sirfedélre vésve láthatók, nem álmodta életében, hogy ma csontjai arannyal és drágakövekkel borítva nyugosznak valamely oltár alatt, valamint más részről azokra nézve is, kik hitükért vérzettek el, mivel nem akartak hamis isteneknek áldozni, valóságos irónia, hogy most személyük tömjénzés tárgya lett. Nem történt egészen hiában, hogy épen a pantheon szemeltetett ki azon helyiségül, melybe a 8-dik században kocsiszámra fogadták be az állítólagos szentek csontjait. Ez által az egyház, habár nem is egészen tudatosan elismerte, hogy a szentek cultusa alapjában nem más, mint engedmény az egyház részéről ama sokaság polytheistikus szükségletének, mely nem lett egy császár parancsára egy éjen át egy istenhivővé. Mig a pantheon még összefüggésben van az antik Rómával, másrészről Rómának legrégibb egyházi épületei a város kapui előtt lelhetők, miután az istenitiszcelet helyei a föld alatt, az egyház győzelme után többé vagy kevésbé fényes basilikákká alakultak a föld felett. Sok romokban fekszik most ezen úgynevezett coemeterial basilikák közül; igy a Domitilla katakombái felett a Petronilla-féle basilika, melyben egykor Nagy Gergely tartotta hatalmas homiliáit, és Szt. István basilikája, mely a via latinán egészen maganosan fekszik a régi rórmá temetkezési helyek mellett. Mások a városon kivül is jó állapotban vannak, természetesen módosítva és moder-