Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1883 (26. évfolyam, 1-51. szám)

1883-07-08 / 27. szám

lapotát mutatja. A hasonlatosság, ofiouó/.ia, pedig szerinte nemcsak magára a testre, hanem a ánagtía-ra. is vonatkozik, a mennyiben t. i. a Krisztus emberi természete mindenben egyenlő volt a bűnt hordozó emberi természettel, abban az értelemben, a mint a Héb. levél mondja 4 : i S-ben, hogy megkísértetett mindenekben, kivéve a bűnt. Krehl itt különösen a o/ío/w/íoc-ra, mint pusztán hasonlatosságra tekintve a Kristusnak doketistikus testet tulajdonit és azt állítja, hogy a Krisztus testének megvolt ugyan külső emberi természete, de nem a bűnre hajlandó belső. Az ,Oskeresztyénség*-ben Baur is hajlandó bizonyos doketistikus magyarázatot adni e helynek. Azt mondja u. i. hogy, ha Krisztus teste a bűnös testnek csak hasonlatossága volt : akkor a test Krisztus lényegének csak járuléka, tulajdonképeni lényege csak a szellem lehet. A „Vorlesungen über neutest. Theologie"-ban azt mondja, hogy a 0(.L0i(.í(.ia kifejezés csak takarja azt a meg nem oldott ellentétet, hogy Kristusnak testében a oc'(q£ á^iaQTiag-1 meg kellett ölni és mégis nem birt valódi és igazi aóoS, áiiaqTiag-saX. Mert ha az volna az apostol nézete, hogy Krisztus felvette ugyan a testet és vele együtt annak objectiv princípiumát a ct^ccQTÍa-1, mégis ez az objectiv tulajdon nála sem subjectiv öntudattá, sem subjectiv cselekvéssé nem vált : akkor miért nem mondja egyenesen azt, hogy Isten elküldötte az ő fiát lv oaQ7.i á/.taQTÍag, miért mondja, hogy ev 6f.ioiió(.t<m cag/.óg «/ ctyríag ? Mert bármint magyarázgassuk a of-ionóf-ta szót, az soha sem fejezheti ki magát a dolgot, hanem annak mindég csak képét, hasonlóságát és igy ha Krisztus csak o^iouó^ia aag/.óg áiiaQTÍag-sa.\ birt ; akkor nem birt magával a oc'(q£ áf.iaQiíag-sa.1. Ha pedig a oág^ áiiag-Wag-ban jelent meg, a bűnök objectiv principiumával, a (fgóf^/.ia val és eTii&v^uov -/.ara rov nvsvnazog-sd\ : akkor nagyon nehéz a bűntelenség és bűnnosség között a határt megvonni, hogy olyanná legyen, ki a bűnt nem ismerte és hogy mint ilyen meghalhasson a bűnös emberiségért, mikor először a/zag^ta-val teremtetett.* En azt hiszem, ha nyíltan nem is, de a Rom. 8 : 3. kifejezései alatt azt tanitja, a mit a mai ujabb dogmatika Krisztus erkölcsi természetéről mond, hogy Jézus nem abban azabsolut szentségében született, mely pillanatra sem ingadozott, hanem vallás-erkölcsi fejlődés utján, az érzékinek és szelleminek harca, küzdelme által, a 7tvev[ict ctyuóovvrjg erejével lett bűntelenné. E benső küzdelemre utal az apostolnak ez itt kifejezett gondolata, mert ha Jézus szellemi egyénisége meggátolta is, hogy a 0(xq£ lényegéhez tartozó auciQxía nem jutott nála subjectiv érvényre: akkor e két ellentétes princípiumnak, a pneumának és <já(>í-nak mily élesen kellett küzdeni, mígnem a pneuma mint isteni, éltető erő diadalmat vett. És ez az önmaga felett diadalmaskodó Jézus csakugyan magasztosabb, érthetőbb és inkább példányképül állitható, mint az a mysticus istenfiu, ki absolut szentséggel felruházva jelent meg, mint az istenség megtestesülése. Igen jó psychologiai érzékkel mondja a Héber levél, mikor Jézus főpapságáról szól, hogy nem olyan főpap, a ki nem bir érzékkel a mi bűneink iránt, mert hasonlóvá tétetett ő is gyengeség és kísértések által. A Rom. 8:3. kifejezések különben egészen érthető lesz, ha tudjuk, hogy Pál Jézust nem ismerte, nem is akart róla egyebet tudni, mint hogy meghalt és feltámadott. A halál által minden érzékit, testit a keresztre feszitett ; a feltámadás által a szellemit juttatta diadalra. Ő ezt a megdicsőült Krisztust ismerte lelkiképen s ez az ő lelkében bűnös test hasonlatosságában, vagyis olyan alakban, mint a milyen a mi bűnös testünk, jelent pieg. Úgy vélem, ez e helynek legtermészetesebb magyarázata. Mert hogy különösebb dogmatikai intentíója nem volt itt szerzőnek, mutatja az, hogy Krisztusról, Istenről, világról, emberről soha nem szól önmagokban, hanem mindig a váltsághoz, az üdvvilághoz való viszonyukban. Elküldötte Isten a maga fiát a végett, hogy a törvény töltessék be bennünk (Rom. 8 : 2), mert Xqiotog zéXog tov vó(.iov eotl (Rom. 10: 4.); azért hogy toíg (írj -/ara oaQ/.a 7i£Qi7cazovoiv, aAAa y.aiá reveidet. (Rom. 8 : 4). Ebben határozza meg Krisztus megjelenésének célját. Egyrészről, hogy a törvény uralma, mint szolgaság alól felszabadítson, s másrészről, hogy diadalra emelje a szellemiséget a testiség felett és az élet lelkének törvénye által, mely ő benne nyilvánult, tegyen szabadda a bűn és halál törvényétől és lett nekünk Istentől bölcsességünkké, igazságunkká, szentségünkké és váltságunkká. (I. Kor. 1 : 30). , Bölcsességünkké*, mert általa ismertük fel a megigazulás útját. »Igazságunkká*, mert az ő benne vetett hit által igazulunk meg. „Szentségünkké*, mert a bűnös test felett diadalmat véve példányképünk lett és »váltságunkká*, a mennyiben megváltott minket a törvény átkától az által, hogy átokká lett értünk, a mikor kereszthalált szenvedett, mert meg van írva : »Átkozott mindaz, a ki fán függ* (Gal. 3 : 13). Megváltott bűneinktől, mert adta magát érettünk, hogy kiemeljen minket a jelen való gonosz világból az Istennek, a mi Atyánknak akaratja szerint. Gal. 1 : 4. A megváltás a kereszthalál és feltamadás által történt, mert a halálra adatott a mi bűneinkért és feltámasztatott a mi megigazulásunkért. (Rom. 4 : 25). Meghalt Krisztus még mikor erőtlenek voltunk a maga idejében az istentelenekért s e halál annál nagyobb fontosságú, mert egy igazért is alig hal meg valaki és ha még talán akad is olyan, a ki a jóért meg mer halni, nem találtatik olyan, ki bűnösökért halna meg és épen abban bizonyította meg Isten a maga irántunk való szeretetét, hogy Krisztus akkor halt meg értünk, mikor még bűnösök voltunk. (Rom. 5 : 6—8). Az I. Kor. levélben az úrvacsora szereztetésének elbeszélésénél Jézus szájábá adva, mondja, hogy teste érettünk töretett meg. Ez a halál megigazulást szerez nekünk s megszabadít a haragtól (Rom. 5 : 9) ; ebben a megbocsátást megnyertük, kibékültünk Istennel, te%&Qoi ovteg1

a mi alatt nem azt kell érteni, hogy Isten volt ellensége az embereknek, hanem az emberek valának ellenségei az Istennek, mert a mint II. Kor. 5 : 19-ben mondja: „ránk bízatott a kibékülés beszédje*, tehát rank, kik bűneinkkel sértettük meg az Urat s a tiszta szentségnek ellenségei lettünk; de ő nem tulajdonítja nekünk bűneinket, nem róvja azokat fel amaz uj szövetségben, mely a Kr. vére által pecsételtetett meg, mely az irgalomnak, kegyelemnek és fiűvá fogadtatásnak szövetsége. Ez a halál Istent kiengesztelte teljesen, az emberekre nézve pedig helyettesítő volt; de nem abban az értelemben, a mint azt később Anselm a „Cur deus homo*-ban mint vicaria satisfactio tanát megállapította. Krisztus ugyan vtisq rfruov, vagy dia zá 7taQa7tnóuaTa fjuiov stb. halt meg ; de e halálban nekünk is részünknek kell lenni, vele együtt kell megfeszíttetnünk, meghalnunk, mint ő bele oltott vesszőknek, mint vele egy test tagjainak, hogy aztan vele dicsőíttethessünk meg. Annyiban helyettes elégtétel e halál, mennyiben azt magunkra vonatkoztatva igyekszünk megölni magunkban a testiséget, levetkőzni az ó embert, felöltözni az ujat, amikor már nem is mi élünk, hanem a Krisztus él mi bennünk. A végett halt meg Jézus mindenekért, hogy az élők többé ne maguknak éljenek, hanem annak, a ki meghalt értök és feltámadott. Alanyivá kell válni az