Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1883 (26. évfolyam, 1-51. szám)

1883-07-08 / 27. szám

emberben a bűnre való meghalásnak s uj életre való feltámadásnak — a mi objective Krisztusban történt meg és akkor semmi kárhozatásuk nem lészen, (Rom. 8: i), mert d^eog TV XQIŰTW KOGIIOV xaralÁootov EAVRQJ. II. Kor. 5 : 19. Ez a halál Rom. 3 ; 24 szerint 'daarrjQiov, engesztelő áldozat; bár Lutz s többen tagadják, hogy annak venné az apostol, mert a \XaGTrjQiov közvetlenül nem fejezi ki az engesztelő áldozatot, ha csak azt nem vesszük oly liturgikus értelemben, mint az a Héb. levélben előfordul, pedig más értelemben is vehető. A iXaOTi'Qicv csak azon takarót jelenti, mely a frigyláda tetején volt, ezt hintették meg vérrel s igy a vér volt az engesztelő áldozat. Továbbá hivatkozik Lutz I. Kor. 5 : 7-re, hol Krisztus a mi páschánkul van nevezve. De Krisztusnak a húsvéti báránynyal való összehasonlítása nem mutat arra, mintha engesztelő áldozatnak tekintené halálát, mert hisz a húsvéti bárány sem volt engesztelő áldozat Azonban e helyekkel szemben ott van Rom. 5: 9, II. Kor. 5 : 18 s következő, mely határozottan engesztelő áldozatnak mondja. (Folytatása köv.) Kenessey Béla. BELFÖLD. Teremtsünk Váli-alapot! Örömmel olvassuk az egyházi lapokból, hogy a Pápai főiskolánál a lelkes tanítványok mily hangya szorgalommal hordogatják öszsze a Tarczi- és Bocsor-alapra forintjaikat, és az alap női szépen, hogy századokon át áldva emlegessék nagy tudósaink nevét ott, a hol lelkesen munkálkodtak egész embernyomon át azokat, a kik nem csak felekezetünknek, de nemzetünknek is méltó büszkeségei. Valóban minden lelkes tanítványnak kötelessége, hogy egy pár téglával, vagy értékesebb drágakővel járuljon az alapítvány emlékoszlopahoz, mely hirdetni fogja a késő nemzedéknek, hogy nagyjaink nem hiaba munkálódtak, ők félszazadon at világolták magyar reformált egyházunk világító tornyaban, a papai főis kólában. Azonban a két nagynevű jubiláns mellett ott volt ám a harmadik is, az áldott jó öreg Vali Ferenc, aki nemcsak hogy világolt, hanem melegített is. Az ő egész lelke és élete csupa gyöngéd szeretet volt. O volt az ifjúság atyja, kedves Vali bacsija, a kihez bajában, szorultságában az ifjúság batran mert folyamodni és soha üres marokkal, vigasztalanul nem lett elutasítva. A f. évi őszén tartotta volna jubileumát ő is, melyre nagy messze vidékekről készültünk jó előre, s ime épen legatió választás előtt, a mikor kasszáját sokszor egészen ki szokta osztani az ifjúság között post fesztára, elköltözött az áldott lélek ; a szeretet melege kihűlt örökre, de ő is meg érdemli hogy emléke fennmaradjon, mert ha egy szent háromságot akarunk alkotni, mely bennünket nevelt és vezetett elmondhatjuk, hogy Tarci volt a villágosság, Bocsor az igazság, Váli a szeretet, a kettőnek már női emlékoszlopa, emeljük fel a harmadikét is. Ezennel a gyűjtést mi Baranyában megkezdjük, mert szeretetének áldott meleget még most ott a távolban is érezzük. Jertek régi jó pajtások, szedjük össze filléreinket, emeljünk egy oszlopot a szeretetnek, mely melegit jövőre is. Én, Nagy Ignác a gyűjtést megkezdem 10 frttal, és Zeke Lajos 5 frttal. Dömötör Károly 2 frttal. Kölked 1883. jun. 27. Nagy Ignác. RÉGISÉGEK. Pro aris et focis. — Szerény megjegyzések Bogisich úr acad. székfoglalójára. — (Folytatás.) B. ur nem oszthatja (7. I.) az irodalomtörténetirók*) állítását, kik azt mondják, hogy a Szelepcsényi-féle, 1738-ban uj kiadásban megjelent Cantus Catholici, a katholikus ének-költészet szegényes voltáról tanúskodik. Hogy ne tanúskodnék, mikor ez épen nem tartalmaz mást, mint az 1651-iki első kiadás, sőt az 1703-iki is csak azt tartalmazza, ha nem resteli B. úr a fáradságot, nézze meg a budapesti ref. coll. könyvtárában az elsőt, a muzeumban a másodikat 1 Csak olyan légből kapott állítás ez az el nem ismerés, mint midőn Toldy Ferenc például azt állítja, hogy a magyar ref. vallásos költészet a bécsi béke után termelni megszűnik**), azután mindjárt a 9. lapon maga is elismeri, hogy »a mult században megjelent énekeskönyvek bibi iographiáját, azok mennyiségét s terjesztését tekintve, a protestánsokat illeti az oroszlánrész*, pedig csak a kótásokat emliti s még a * Lelki kódolást,« hát ha még azokat mind elszámlálná, melyek a XVIII. században megjelentek, holott csak hamarosan számítva is, 63 református énekes könyvet tudok kimutatni e századból! Bizonyára elenyésző csekélység ehhezképest a pápista énekesek bibliográfiája e századból! A 10. 1. nevezetes helyen állónak mondja B. úr az 1778-ban Debrecenben Margitai István által kiadott énekest. Miért ? nem tudhatom, hisz azt az énekest többször is kiadták már abban a században megelőzőleg, és azután is sokszor, mig az a gyűjtemény volt használatban. Hanem az áll nevezetes helyen a XVIII. századi ref. énekeskönyvek között, hogy igen sok nem templomi vagy közönséges istenitiszteletre, hanem magán használatra vagyis a hívek házi ájtatosságának nevelésére adattak ki vagy épen iskolai tankönyvül rendeltettek, mint Maróthy harmonikusa; az elébbiek mind új produktumok a magyar vallásos költészetben, mint a Lelki hódolás, Éneklésben tanitó mester, Szentek hegedűje, Lelki jó illattétel, Csendes muzsika stb. Hanem az mégis különös, hogy midőn B. úr a XVIII. század pápista népénekeit annyira felmagasztalja, kénytelen a 11. lapon beismerni, hogy mégis csak Maróthy harmonicusa volt az első zeneelméleti mű, mely magyar nyelven megjelent. Szép az őszinteség, kivált ha muszáj ! Ugyan a 11. 1. azt mondja B. úr: »minél közelebb állották (t. i. a reformátusok) a katholieismushoz, annál szebb és változatosabb volt istenitiszteletük, s annál több s szebb magyar nemzeti énekeket zengedeztek templomaikban. Minél jobban távoztak el hittételeikben a katholicismustól, annál inkább fogyott a nemzeti énekek száma s szaporodik az idegen : német, francia, belga, hollandus, cseh és huszita énekek száma.* Baculus in angulo. A ceremoniás ref. istenitisztelet (a Graduál szerinti) a XVIII. század közepéig dívott a magyar ref. egyházakban, az idegen dallamok a XVI. s XVII.-ben bevétettek már, s bizony mondom, midőn a cerimoniáktól a reformátusok megtisztultak, egyetlen *) Told y F. „A magyar nemzet irodalom tankönyve." Pest. 1864. 2. 108. 1. és Beöihy Zsolt. „A magyar nemzeti irodalomtörténet ismertetése.* Budapest. 1880. I. 76. 1. **) »A magyar költészet története" Pest. 1854. I. 239. 1.