Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1883 (26. évfolyam, 1-51. szám)

1883-07-01 / 26. szám

hymnusokat vett át. Nem ugy van ! Az első keresztyénség megteremtette a maga hymnusait, ez tagadhatlan igazság, az is tagadhatlan igazság, hogy több századig minden keresztyén nemzet saját nemzeti nyelvén végezte az éneklést s istenitiszteletet, csak midőn a papismus mindinkább terjeszté karmait a világuralom után, lett az ének s istenitisztelet nyelve a népek s nemzetekre nézve idegen, azaz latin, a különféle nyelveken szereztetett, keresztyén hymnusok tehát lefordíttattak latinra, bátran ilyenül tarthatjuk a »Pange lingua'-i is, s ki tudja, nem valamely kegyes francia poéta irta-e a frankok megkeresztelkedése utáni időkben, s később latinul megírta, vagy latinra csinosan lefordította Fortunatus, (ki 609-ben mint poitiersi püspök halt meg.) A reformatio mind az ilyen ős keresztyén formához legközelebb álló hymnusokat adoptálta, isten tudja, ki szerzette ezeket? kegyes lelkek, kik minden Inzodalmukat istenbe, s a Krisztusnak a keresztfán véghezvitt egyszeri és tökéletes áldozatába vetették, erre mutatnak az ilyen kifejezések : Kiket véreddel megváltál (Christe qui lux.) Mert az ördög csalárdsága, Minket bűnbe béejte, De a Krisztus szt. halála, Mintha onnét megmente Bűnös ember ha ezt hiszed Hogy te érted jött ő el, És te érted öletett meg... (Pange lingua.) épen mintha csak Athanasius, vagy Ambrosiust, vagy épen magát Cálvint, akár engem, midőn az Ur asztala előtt állok, hallanátok beszélni 1 Athanasius Ambrosius »Credója* ott van a kálvinista Graduálok s Cantionalékban, s Toldy után azt mondja rá B. úr s a személyes tekintélyekre hivatkozni szerető' irodalomtörténészek', imé! itt a pápista ének! Nem igaz! Ismét azt mondom: tessék azt az éneket megvizsgálni, és semmi auctoritást nem ismerni mást, mint azt az éneket, majd az az ének maga megmondja, hogy micsoda ő? ! Ebből aztán az elfogulatlan vizsgáló azt is megfoghatja érteni, hogy sem Athanasius, sem Ambrosius nem voltak pápisták, hanem christianusok, keresztyének voltak ! Hiszen már Barthalus is megmondotta »A magyar egyházak szertartásos énekei4

(Pest 187O.) cimű jeles müvében, miért virágoztatták fel Ambrosiust a reformátusok újra, mely a Gergely-féle rendszer által eltöröltetett azért, mert az ő énekeit igaz és tiszta keresztyén vallásosság s mély érzelem ékesítették, hogy később a számos utánzók elrontották, annak az ő tisztasága nem oka. Ne izéljünk tehát azokkal a pápista hymnusokkal, keresztyén hymnusok voltak azok, miket a reformátorok adoptáltak s magyar nyelvre fordítottak ! Menjünk tovább : Az 5. 1. azt mondja B. ur : »a katholikusok, kik az ország lakosságának két harmadát képezik, az elébbi századokból átszármazott ősi magyar énekeket a század folyamán (XVIII. sz.) kiadott és nevezetesen bővített énekes könyveikben nemcsak sértetlenül fenntartották, hanem a század vége felé megjelent énekes könyveikben a meglevő énekeket gyönyörű, magyar zamatu dalokkal gazdagították.* Először is megjegyzem, hogy az ország lakosságának két harmadát tevő' katholikusok nem mind magyarok, és nem is énekelnek magyarul, hanem énekel ki-ki a maga nyelvén tulajdon nemzeti éneket, mely mind szövegére, mint dallamára nézve a magyartól teljesen idegen, ezt én igen jól hallom, midőn nálunk a búcsúsok magyar, német, horvát, sokac, rác, vend, rusznyák, tót, stb. dallamokat énekelnek, melyek mind különböznek egymástól; másodszor, hogy azok *az előbbi századokból átszármazott ősi magyar énekek4

mik legyenek? bőven kimutatám Illyés István, a Cantus Catholici ismertetésekor, s az e t. lapok ez évi 3. 4. 5. sz. közlött munkálatban. »Adjunk hálát mindnyájan4

(Dávid F.) »Jövel szt. lélek tír isten lelkünknek vigassága* (Batizi.) »Krisztus urunknak áldott születésén4

(Pécseli Király-Imre) stb., tehát ezekről ezúttal nem is szólok 1 (Folytatása köv.) Kálmán Farkas. KÜLFÖLD Az ó-katholicismus Németországban. ív. Az ó-katholcismus belső tartalmának vizsgálása önként elvezet életképességének s jövő jelentőségének kérdésére. S itt tekintetbe veendő mindenekelőtt e mozgalom általános jelleme, vallás erkölcsi szelleme. Ki itt az egykori németkatholicismushoz hasonló múló jellemvonásokat keresne nagyot tévedne. Az ó-kath. mozgalom lelkiismereti komolyságával, vallásos positivitásával, egyházi conservatismusával, távolmaradásával minden látszat s ostentatiotól, kitűnő személyiségekben való bőségével s alapos theol. s egyházjogi képzettségével teljesen ellentétben áll a 40-es évek német-katholicismusával. Elég emlékeznünk egy Lasaidx Amália, az ó-katholicismus e vértanujának elragadó kepére, ki alapos keresztyénségével sok róm. szentnek fölötte áll ; egy Huber Jánosra, prophétájára az idealizmusnak materialisticus időben; s azon kitűnő egyháztudósok egész sorára, kik az egyházszabadságot tisztelik. Polemizál azután B. tanárom az »Allg. Luth. K. Zeitung* zelotizmusa ellen, mely vegyes társaságról beszél az ó-katholicimusban ; a róm. táborra az csakugyan vonatkozik. Utalva vagyunk itt a zsinati tárgyalásokra, melyekben e kis egyházközségnek élete visszatükröződik. Ott látjuk a gyengeségeket s hiányokat, melyekkel meg kell küzdenie, de azon erőket is, melyekkel azokat megharcolja. Ki nem látja át a feladat nagyságát. 50 ezer kath. a kegyelet, képzettség, vallásos tapasztalat külömböző nemével szakit a pápasággal az ó-kath. hithez való ragaszkodásban, s mily nehézségek között képződik reformközösséggé, melyben fegyelem s szabadság, bátorság s alázat karöltve járnak? Egyik főszükség már kezdetben mutatkozott a papok hiányában. Az ó-kath. püspök még ma sem láthatja el némely gyülekezetet papokkal. Reméljük, hogy a dolgok végleges rendezésénél lesz Poroszhonban annyi méltányosság, hogy gondoskodni fog egy ó-kath. theologia fenntartásáról. Azonban ma is felismerjük azon körübeiül 50 lelkészkedő férfiakban a buzgólkodókat. Majd mindegyik lelkész több gyülekezetet, egy-egy jelentékeny diasporát gondoz. Fizetésük nagy munkakörükhez képest csekély, állásuk a gyülekezetekben nem könnyű, miután uj kormányzati jogaikat — a mi könnyen érthető — könnyen túlfeszíthetik, s néha kötelességszerű teendőiket elhanyagolják, mindamellett sokan közülök még irodalmilag is működnek. A zsinaton látjuk a laikus elemben a leghálásabb érzést papjai iránt. A legnagyobb szegénységben teremtett nyugdíj- s segélyző alapokat, s a megházasodhatás jogát lényegesen a laikusok vivták ki. Egy másik, nem kisebb szükség fekszik a 2 áramlatnak lételében ; egy conserva tiv s egy reformra törekvőben, mely utóbbi reformelvét mindtovább terjeszti ki. A balszárnyat képezik főleg a badeniek. Azonban a köztük évek óta tartózkodó dr. Michelis bizonysága a legtisztább s legontudatosabb po.