Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1883 (26. évfolyam, 1-51. szám)

1883-06-24 / 25. szám

hogy minden ember adja oda e szent oltárra jövedelmé- , nek ezred részét. Hiszen mi az ? bagatell. A házatlan zsellér adjon 20 krt. Hiszen az ifjú Tisza István kimondta azt: hogy Magyarországon minden napszámos család keres 200 forintot; tehát adjon e keresményéből 20 krt. Mily csekély az ! Hát lássuk most már e csekélységet. Van az én gyülekezetemben 160 család. 10 vagyontalan, ezek fizetnek 20 krjával. = 2 frtot 50 házas zsellér, » » 30 » = 15 „ 46 negyedtelkes, kikre esnék 50 » =23 » 38 féltelkes, ezek fizetnének 70 » =26 » 16 olyan gazda, kinek félteleknél nagyobb birtoka van, ezek per 1 frt = 16 » Az én gyülekezetem tehát fizetne 82 frtot. Milyen könnyen le lehet azt ide e papirosra irni, hogy erre a 160 családból álló gyülekezetre csak 82 forint esik. De ki szedi ezt be ? A kurátor ! l ássuk hat, milyen exmissiója van ilyen egy falusi kurátornak. Minden gyónó lélek fizet félvéka rozsot. Aratást nem kap az egyház, e helyett fizet minden gyónóiélek 1 forintot. Lélekpénzt fizet minden lélek 20 krt. — Fentebb kimutattam, hogy ekk'esiámban minden lélekre esik két forint a kiadasból. — tehát egy 10-tagu család adózik vallásának 20 forinttal. Ezt mind a curator szedi be. Most tessék még a kurátoroknak a domestikára kiparancsolt összeget is beszedni. Majd: Videant consules — milyen tűz leszen ebből. Mit akarnak vezérférfiaink a domestika cassával elérni? Szegény egyhazakat felsegélni. Nevelés s más humanitasi célokat virágoztatni ? Hiszen eddig is a mi filléreinkből alltak fenn a kis és nagy iskolák. Miért most megkétszerezni egyházi adónkat ? Vagy megparancsolja felsőségiink, hogy : liquidum est debitum ; fizess... .punctum. Vagy azt mondják: adjanak a hívek Önként. Egyik esetben sem fog, ez az elaljasodott, elszegényedett, elzüllött nép fizetni. Mennyire alásülyedt a szégény falusi földmives nép, szolgáljon annak illustrálásául, hogy ezelőtt 25 évvel — itt minálunk 2000 forint volt egy negyed telek, — s ha netalán akadt egy eladó, tizen is licitáltak egymásra. Ma 5 — 600 frt egy negyed telek, — és van eladó — akárhány. 26 éves papsagom ideje alatt eladatott 88 negyed telek, melyből zsidó kézre 25, pápista kézre 20 került. Mi szegény falusi papok irtózva gondolunk azon időre, mikor energicus esperesünk kimondja ránk elfordithatatlan végzetünket: fizettek régi módi szerint 80 forintot, az uj törvény élteimében ismét 80 forintot. A mi egyházmegyénk adott is be a kerületre egy instáns hangon szerkesztett memorandumot, ajánlottuk is emlékiratunkat a testvér egyház figyelmébe, melyben az adókulcsnak kisebb összegre leendő szállítását kéreimezetük, de ott a íőgyűlésen úgyszólván, szóra se méltattak bennünket. Tehát én sem igen kecsegtetem magamat azzal, hogy lamentatiomat valaminagyon figyelembe vegyék, azéit mégis megriszkirozok egy alázatos kérelmet, a Ko! ozsvarra készülő atyákhoz. Ha már a domestika kasszát velünk, szegény falusi ' néppel akarják megtölteni, csinálják azt ugy ki, hogy az adó után legyen ezen tartozás kivetve. Szedje be a biró, és az szolgáltassa be abba a kassába, a honnét aztán boldogítsák vele a magyar református Siont. Ha a mi cürátorjainknak kell ezen adót beszolgáltatni, ha ezen kulcs szerint kell nékünk a domesztikára adóznunk, akkor lesz ez olyan zavarnak, visszavonásnak szülőjévé, mely e mi anyaszentegyházunknak több kart fog tenni, mint a mi hasznot abból a zsinat férfiai reméllettek. Ezen egyszerű sorok több világot vetnek a kérdésre, mint akár az én történelmi deductióim, akár Sz. B. szellemes philippikái. E sorok irója a szeg fejére talált, midőn a domestikát ugy, a mint az 1858-ban volt contemplálva, szorosan megkülönbözteti attól, a mit 1881-ben törvénybe iktattunk. Akkor világi törvény támogatására nem számítva, kizárólag a kegyes érzületre s azon krisztusi törvényre hivatkoztunk, mely az egymás terhe hordozását teszi kötelességünkké. Ellenben a zsinat teremtette közalap, bár eredete és rendeltetése szerint a kegyes indulatok legszentebb terén mozog: az által, hogy bíróilag is behajtható praestatiónak mondatott ki, valóságos adó természetűvé vált; a hol pedig az adó szó hangzik, ott megszűnik a kegyes érzelmek nemes játéka s a rideg jogi viszony lép helyébe. S itt legyen szabad egy férfira hivatkoznom, kinek szava közigazgatási kérdésekben kétségbe nem vonható tekintélylyel bir. Midőn 1842-ben az angol alsóházban indítványt tettek, hogy fordítsanak egy millió fontot az Ínségesek nyomora enyhítésére az országos közpénztárból: Peel Róbert akkori miniszterelnök azt a hiressé vált kijelentést tette, hogy „veszedelmes egy elv lenne az egész nemzetet terhelni egyik részének érdekeben/' s e kijelentés elég volt, hogy a legemberségesebb indítványt megbuktassa; mert érezte mindenki, hogy az adóból gyűlő országos pénz, melyhez minden polgár járul különbség nélkül, csak oly célokra fordítható, mely minden polgár javára szolgál különbség nélkül. A mi ügyünkben, a mint a múltkori cikkemben kimutattam, a Peel jelezte veszedelem akkor állna elő, ha központosittatván a kezelés, a segélyosztásnál az absolut szegénység válnék mérvadóvá. Mert akkor mentül jobban latolgatja majd a segélyosztó bizottság a segélyre leginkább szorulókat, annál biztosabb, hogy abban a kecskeméti egyházmegyében, melyet a sok közül példaképen felhoztam, nincs oly szegény egyház, melyre e század folyama alatt ra kerülhetne a sor, hogy a közalapból segélyben részesüljön. Ez lenne aztán az igazi summum jus summa injuria! Szerencsére az igazság, mint rendesen, ugy jelen esetben is a középben fekszik. A teljes decentralisatio az intézmény eredeti céljának és az első adakozók particularis érdekekre nem gondoló szellemének nem felelne meg; viszont a teljes centralisatio az adózók nagy ré-